Nyiraty Gábor
Vagyunk, akik vagyunk,
de ugyanúgy halunk,
amennyit adunk,
annyit kapunk.
Édesanyám, köszöntelek Téged
szívem minden szeretetével,
s hálát adok odafent az Égnek,
hogy itt vagy most is nékem.
Viharos szélben a legerősebb fa,
Sodró árban rendíthetetlen szikla,
Hűsítő árnyék a forró napsütésben,
vagy gyengéden simogató szellő éppen...
Egy szál virág, egy szív, egy lélek,
percekké zsugorodott diákévek,
tarisznyába zárt örök emlékek,
így indulunk útnak, mint a mesékben,
az ismeretlenbe, tele reménnyel,
álmokkal, a rosszat jóra cserélve...
Elindultunk egy úton még szinte gyermekként,
átléptük az iskola izgalmakkal teli küszöbét,
új volt minden, új szagok, új arcok, új környezet,
hátunkat húzta a táska súlya tele tankönyvekkel.
Ha feladod, végleg elbuktál,
és semmit sem tanultál
a harcról, a küzdelemről,
hogyan lesz győztes a vesztesekből.
Minden nap végén a tükör előtt állva
lemosom a sminkem, mi arcomra száradt,
de a mosolyom még ottmarad rajta,
mielőtt az éjben könnyek közt meghalna.
Nőnapon nyílnak a legszebb virágok,
minden nőért egy az egész világon,
szépsége, varázsa mindnek egyedi,
ki arra jár, az igazit keresi.
Virágos réteken repkedő madárka
reászáll leányok, asszonyok ablakára...
Mind cipelünk valamit,
valamit, ami alakít,
és súlya szívünket nyomja,
hol kevésbé, hol jobban.
Sodort az élet, érkeztem s távoztam,
volt, hogy olykor ébren is álmodtam,
az éveket, mint könyvem lapjait, számoltam,
míg eljutottam oda, ahol állok ma,
itt előtted, melletted, sehova nem vágyódva,
s már látom, mit a múló idő magába zárt...
Vörös rózsa tüzes csókja égeti ajkam,
zamatos hajnal szavakat suttog halkan,
s hozzám bújik a friss szellő lágyan,
ahogy karodban ébredek bársonyos ágyban.
Negyvenkettő, nincsen vessző,
mondják, innentől már csak lejtő,
de én csak emelkedőt látok...