Nyiraty Gábor
Voltam közel s voltam távol,
csak jártam a világot,
hol társas, hol magányos
volt kalandos utazásom.
Boldog születésnapot! Megint,
Magamnak. A sorsom meg legyint,
hiszen ezt is megéltük,
titkon azért reméltük,
de az idő oly makacs,
csakis előre halad.
Földi létem legszebb perce,
amikor én Terád leltem,
eggyé lett szívem szíveddel...
Hűvös novemberi este,
megérint a város csendje,
ahogy sétálok az utcán,
keresvén szívemnek múltját,
kopaszodó fák állnak sort,
elsírt könnyek az avaron,
nélküled egyedül vagyok.
Sír a csend idekint és odabent,
A szavak mind elvesztek hirtelen...
Mindennapi dolgaink
oly természetesnek tűnnek,
de embertársaink sorsai
a távolból nekünk üzennek,
mi mégsem halljuk meg szavaik,
közönyünktől semmissé lesznek.
Csak sírt ott egymagában,
nekidőlve az öreg fának,
nem tudta, hogy a bánat
miért lett mostan társa.
Emberek közt élek, de egyre több az állat,
mindannyian ugyanabban a sorban állnak,
mégis tolakodnak, lökdösődnek, eltaposnak,
mintha nem lenne elég hely a koporsókban.
Egy kis virág, mit tart két reszkető kéz,
Egy könnycsepp, mi szirmaira hull,
Egy angyali lélek most útnak indul,
miénk a fájdalom, tiéd az öröklét...
Egyszer mindenki meghal. Mindenki.
Lehet Istent játszani,
többnek látszani,
de még sose volt senki,
aki túlélte volna,
az élet a halál koporsója.
S ránk száll az éj,
a tücsök zenél,
ezüst holdfény
benéz az ablakon,
egy gyertya ég
a tölgyfaasztalon,
körötte egy szék
üresen áll rég...
Ha majd elmegy a Nap,
s beborul az Ég,
elveszik a fény,
s csak az emlék marad,
akkor érzed igazán,
mit is jelentett neked,
fájó hiányát,
hogy többé nem ölelheted.
Felkelsz reggel,
vagy le sem fekszel,
húzod az igát,
mondod az imát,
fáradt testtel,
álmos szemmel
indulsz a munkába,
csak rád várnak...