Nyiraty Gábor
Egy lila masnit kötök lelkemre,
s lemosom róla a szennyeket,
mert nem volt más ez az év sem,
s ragadt rá most is rendesen.
Közeleg advent ünnepe,
az asztalon már díszeleg
a meseszép koszorú,
kicsit vidám, kicsit szomorú...
Emberek, sorsok, életek,
születés, halál s a végtelen,
felmarkolt idő, amennyi jut...
Az élet jobban fáj,
mint a néma halál,
mert Nélküle kell már,
hogy éljünk tovább.
Gyertyaláng pislákol a szélben
hűvös, novemberi éjen,
a sír előtt viasztestű múlt...
Az élet sok mindenre megtanít,
s benned gyűjti tapasztalatait,
ami történt, megtörtént, nincs radír,
s van, hogy hallod a múlt visszhangjait.
Drága gyermekem, sose felejtsd,
Anya, Apa téged mindig szeret,
Történjen bármi, nem számít,
Karjaink fognak körbezárni...
Ne törj össze, ha vihar tombol,
Ne törj össze, ha reád omlott
Az élet, a múltad a mérged...
A szerelem az, amikor szabadon szállsz,
Amikor a szikla szélén állsz,
s a következő pillanatban már ugrasz...
Hogy kik is vagyunk, ki mondja meg,
Ki lát minket, valónkban odabent,
Ki tudja, mi fáj és mi vidít fel,
Ki mondja meg, ki vagyok s ki vagy te.
Ahol sírnak a percek s sírnak az órák,
fekete folyosón fehér oltár,
egy megtört asszony a hideg padlón
ahogy térdre rogyva, zokogó hangon
visszakéri, kit mindennél jobban szeretett...
Színes lufik fenn az égen,
körhinta áll lenn a téren,
gyerekzsivajjal teli élet,
ez a nap csakis a tiétek.