Nyiraty Gábor
Ha eldöntötted, hogy elindulsz,
menj, és ne állj meg soha,
míg célodig el nem jutsz,
és ne figyelj rá, mit mondanak,
mert lesznek, akik nem hisznek benned,
és szavaik kődarabként találnak el...
Csak szeress. Ennyit kérek én,
nem kellenek a tündérmesék,
nem kell a pompa, a csillogás,
csak egy őszinte vallomás...
Ha fájt is, már nem,
összetört, igen,
kőkemény szívem,
mert nem vigyáztam,
csak veled szálltam,
s most törött szárnnyal
a földön állok,
mert igen, állok...
Nincs a világon titokzatosabb,
nincs a világon bámulatosabb,
nincs a világon varázslatosabb,
mint a nő, a nyers, letisztult erő...
És végül lettek ők,
a csodálatos nők,
mert a bölcs Teremtő
tudta, hogy a káoszban
rendet csak a nő tehet,
s nyugodt álomra...
Egyszer már láttam,
egyszer már hallottam,
s azóta vágytam,
hogy majd megtaláljam,
bármerre jártam...
A hajnal riadtan keltett,
szívem heves dobogása
törte meg a csendet,
a percek halk csoszogással
fülemben harangként zengtek,
az utcai lámpa fénye...
Nem voltam nélküled,
csak egy árnyék,
egy szív, amely üres,
s társra vár rég...
Vörös rózsa, plüssmaci,
egy gyertyafényes vacsi,
sablonos kis "valentin",
mindig előre megírt,
és nincs is ezzel semmi baj,
kell az évben egy ilyen nap,
de nekem minden nap ünnep,
amit Veled együtt tölthetek...
Szerelemmel szeretni,
együtt nevetni,
szavakat suttogva,
egymásba hajolva
táncolni az éjben...
A szerelem a legszebb érzés,
őrizd meg mindig tiszta fényét,
sírig tartó önzetlenségét...
Tépett a szél,
eső és jég
dobált engem,
mint `ki nem kell,
úgy bánt velem
az életem.
Mindenki életében van egy ajtó,
egy nagy, piros, fából készült ajtó
ott, valahol a belső világban
mélyen elrejtve és jól bezárva,
ahova egyszer elér az ember,
s akkor az életéről dönteni kell...
Szilveszterből alig ébredtünk,
máris a farsangba csöppentünk,
mert nehéz minden évkezdetünk,
mulassunk hát, hogy ezt feledjük.