Nyiraty Gábor
Minden ember ráébred egy nap,
hogy mennyire sebezhető,
semmi sem biztos, amit az élet ad,
és oly könnyen elveszthető.
Elmúlt, valami véget ért,
szívünk őrzi történetét,
az évek mögöttünk maradtak,
de ezernyi emléket adtak.
Az iskola falai magukba zárták
fiúk és lányok felszabadult zsivaját,
és őrzik azokat eme nehéz napokon,
amikor a csend jár az üres folyosókon.
A májusi napsütésben,
lágyan simogató szélben
dalolnak a madarak,
s mondják, anyák napja van.
Mint büszke fa édes gyümölcsét,
úgy ringattál és öleltél,
mindig óvtál és védelmeztél,
de egy nap földre hulltam én.
Pereg az idő, észre sem veszed,
minden szívdobbanással kevesebb,
mint egy időzített bomba, ketyeg,
hatástalanítani nem lehet.
Lehullott percek az idő fájáról
örökre elvesznek, semmivé lesznek,
egy kisgyermek sose múló álmából
az élet karmai apránként csipegetnek.
Miért van, hogy sokszor nem látjuk
a csodát, mi szemünk elé tárul,
miért vakít el a harag, düh, büszkeség,
fátylát hinti ránk a szürkeség.
Ez a húsvét más, bezárkózott a világ,
de a természet újra ébredezik már,
és elénk tár ezernyi rég látott csodát,
újra fű nő ott, ahol ember most nem jár.
Legyen ez a húsvét is ünnep,
még ha oly távolinak is tűnnek
az ünneplés önfeledt percei,
látva világunk sajgó sebeit...
Ezek a fák akkor is itt álltak
Ezek a fák akkor is itt álltak.
Több száz éve, télben és nyárban,
Ezek a fák akkor is itt álltak...
COVID-19, egy híján húsz,
"Koronát" kapsz, s te leszel túsz,
de most még bagatellizálsz,
ha tenni kell, még hezitálsz,
mert azt hiszed, "papám",
hogy a győztes oldalon állsz,
de most jól figyelj, hidd el,
talán már te is az vagy, gazdatest...
A nő az, aki felemel,
óv, véd és hűen szeret,
megadja, amire a szív,
amire a lélek vágyik,
megértően megtanít
szárnyak nélkül is szállni.
Ma ünnepeljük Őket,
Földünk kincseit, a nőket,
lányokat, anyákat, nagymamákat,
szirmaikat táró virágszálak,
szeressük s vigyázzuk őket...