Nyiraty Gábor
Egyszer mindenki meghal. Mindenki.
Lehet Istent játszani,
többnek látszani,
de még sose volt senki,
aki túlélte volna,
az élet a halál koporsója.
S ránk száll az éj,
a tücsök zenél,
ezüst holdfény
benéz az ablakon,
egy gyertya ég
a tölgyfaasztalon,
körötte egy szék
üresen áll rég...
Ha majd elmegy a Nap,
s beborul az Ég,
elveszik a fény,
s csak az emlék marad,
akkor érzed igazán,
mit is jelentett neked,
fájó hiányát,
hogy többé nem ölelheted.
Felkelsz reggel,
vagy le sem fekszel,
húzod az igát,
mondod az imát,
fáradt testtel,
álmos szemmel
indulsz a munkába,
csak rád várnak...
Ahogy taposod az éveket,
éled a porszemnyi életed,
a végtelenben egy kis ember,
mégis nagynak hiszed magad,
olykor Istennél is nagyobbnak,
s nincsen, ki feletted állhat...
Néha kell a szívnek egy kis jó,
egy melengető, kedves szó,
az érzés, hogy nincsen egyedül,
s egy pillanatig nem menekül...
Ha oly sokszor hátranézünk,
nem látjuk, mi van előttünk,
ezért a legtöbb ember
elhalad dolgok mellett,
melyek lehet, aprók csupán,
de rejthetnek ezer csodát,
és mindig, mire visszanéz...
Az élet ennyi,
az idő láncszemei,
melyeket egymásra fűz
egy apró sorstű,
s egyre hosszabb lesz,
s egyre nehezebb,
s lesz, hogy leteszed
ezen terheket...
Van, hogy néha meg kell állni,
s ahol senki nem lát, várni,
a rohanó világtól...
Életünk nem lehet szebb annál,
mint ülve sorspatakunk partján
lábunkat boldogan lógatjuk,
és tudjuk, hogy jó helyen vagyunk.
Ha az életed megtörik hirtelen,
kisiklott vonatként a síneken,
már csak egy része áll,
nem érted, mi történt veled,
miért jutottál végül ide...
Az ember sokszor nem látja,
de a szív magába zárja
az apró kincseit a világnak...
Tegnap volt, elmúlt,
s ha sebeket ejtett,
ma még gyógyul,
a végtelen idő pillanattá lett...
Ahol anya a vár,
ott apa a katona,
erős ez a család,
s benne minden lakója,
a szeretet az összetartója.