Norabora
Van ünnepi, kimenős,
elfeslett és etetős,
a konyhában lisztezős,
unokákkal tipegős.
Tíz éve egy előre elrendelt napon
két lélek egymásba szeretett vakon.
Tudták, érzésük oly mély,
ha bármi akadály kél,
ők ketten legyőzik együtt,
s őserő születik bennük.
Könnyízű nyál csorog elszorult torkomon,
befejezett jövő időmet foltozom.
Elmúlás árnyéka vetül arra,
kit létem kezdete óta szeretek.
Most kerültem csak igazán bajba,
legbelül érzem, hogy mit is veszthetek.
A hernyó tükörbe nézett,
látott szárnyat, meseszépet.
Hitte, várta a csodát,
mit a természet megád.
Harminchét éve ismerlek,
Tőled sose hallottam intelmet.
Megtette ezt helyetted anyu,
szereped maradt játékos apu.
"KV!" Villan fel monitoromon az ismerős szó.
Rám gondolt, ki szívemnek oly kedves és jó.
Magamnak alkottam a hősöm.
Neki lelkem csak börtön,
mitől félve menekül.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Lelkem bíz` életre se kelne,
ha nem ázna át sivataga.
Naftalinnal szőtt édes álmom
Almás pite illattal körülölel.
Ősz hajú tündér keze nyomán
Aranyló nárciszos kert zöldell.
Utolsó születésnapra
Ki is ő? Anya, testvér, barát, példakép.
Példa, hogy hogyan élj.
Harcolt, küzdött egy életen át.
Sok fájdalom, akadály az útjába állt,
de legyőzte mind, mert vele volt a remény,
a hit s az eszmény.
Egy lány elindult az éjszakába, csak hogy menjen, maga sem tudta hova.
Amerre vitte a lába, arra ment a gondolata is utána.
Szél fújt, eső csepergett, de a lány nem sietett.
Merengve rugdosta a sárga, barna avart, még egy gilisztát sem zavart.