Norabora
Visító, fájó hang,
sziréna, képzelet.
Két és fél járólap
jelenti a tered.
Körülöttem zaj van,
de Te ott vagy halkan
abban az egy dalban,
ami halhatatlan.
Álmok rebbentek anno
a megfeszült húrokon,
mint éhező pillangók
a virágzó csúcsokon.
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.
Zafír zajban fürdő lelkek
szalmaszálon megpihennek,
felvágynak a Jóistenhez,
Ő majd segít minden egynek
letenni a mázsás terhet...
Levi Börzd Éj
Ente, Ente,
kis Levente,
játszani mondd,
mit szeretsz Te?
Az idő ólomlábakon cikáz,
arcomra csókol egy fájó imát:
Bár volna módom kiabálni Rád...
Hűvös lábnyomodba
lépve álmodom ma
a bús reggelt szépnek.
Bennem tüzek égnek.