Norabora
Nagymama, miért nem voltak színek régen?
Voltak bizony Kincsem, csak nem a fényképen.
Színes volt a világ, épp úgy, mint a lelked,
ami, látom, most is ide-oda repked.
Aki bújt, aki nem,
magamat keresem,
ki álmos féllábon
szívemben téblábol.
Hűsítő nyári zápor kacag arcomba.
Visszamosolygok emlékeket karcolva...
Padlásunkon vígad a lom,
nekem mégis víg a dalom,
kezdődjék a vigadalom!
A semmi és minden határán lebegek,
végtelen vággyal a csókodért epedek.
Sétálok egy versben,
betűk közt szökkenek,
átölelnek engem
s fülemben csöngenek.