Norabora
Hűsítő nyári zápor kacag arcomba.
Visszamosolygok emlékeket karcolva...
Padlásunkon vígad a lom,
nekem mégis víg a dalom,
kezdődjék a vigadalom!
A semmi és minden határán lebegek,
végtelen vággyal a csókodért epedek.
Sétálok egy versben,
betűk közt szökkenek,
átölelnek engem
s fülemben csöngenek.
Visító, fájó hang,
sziréna, képzelet.
Két és fél járólap
jelenti a tered.
Körülöttem zaj van,
de Te ott vagy halkan
abban az egy dalban,
ami halhatatlan.
Álmok rebbentek anno
a megfeszült húrokon,
mint éhező pillangók
a virágzó csúcsokon.
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.