Noltesz Mariann
Üvölt egy hóvirág.
Eddig csak énekelt.
Nem hallja a világ,
mert másban érdekelt;
leszakítani,
a félelmet szítani,
az ártatlanságot
tűzbe taszítani.
Ha megöregszem,
lila kalapom lesz,
és piros, földig érő ruhám.
A tükörbe kacagok
kócos hajnalokon,
énekelek is talán.
Már nem keresem a boldogságot,
rám talált újra ő maga.
Elborította bennem a világot,
mint tavaszt a virágok illata.
- Én nem búcsúznék el.
Szólt a fához a levél.
- Levélke, menned kell!
Közelít a tél.
Mélyvörösbe bújt a vérem,
hullámzik, mint egy vad folyó.
Csapásait ereimben mérem,
most lázadni, sírni volna jó.
Csak ez a szék
itt szemben velem
oly üres,
kihűlt helyeden,
mint a csönd,
ha nem hallja senki sem.
Oly szép ma a reggel,
akár a friss hegyi patak.
Úgy fut át az erdőn,
mint a fiatal vadak;
tisztán, nemesen.
Illatos a reggel,
mint egy most nyílt szerelem.
Rám szólt ma a csönd,
ne beszéljek rólad,
hallgasson a szívem is,
ne kérdezze, hol vagy.
Repked a pillanat szívem fölött,
mint egy pillangó
szép-szabad szárnya.
Albérlőm a bánat, elköltözött;
nem baj; hadd vigye kánya!