Neubauer Tibor
Hajnalban ébredtem a derengésben,
Nesz nélkül lépkedtem a könnycseppes fűben.
Behunytam szemem és megszédülve éreztem,
ahogy simogat - Istenem, de gyönyörű nap.
Ne keress ott, hol egymásnak kell menni!
Alázni, megalázni elgyötört testet, lelket.
Ott sem leszek, hol erősnek kell lenni,
könnyeim helyett porba leteperni.
- Téged, mást, mindegy, ki jön,
Ilyen az életünk sajnos... Közöny!
Jó reggelt-szeretem
Köszöntésembe rejtem
lelkem reggelente.
Érintésnek adtam e nevet,
Simogasson, jó legyen neked.
Jó éjt-szeretem soha el nem feledem,
A két köszöntő között rövid az életem!
Először a szememet adtam!
Mikor látásom oly éles volt.
Talán a napsugár megzavarta:
mi köréd glóriát rajzolt.
Lehunyom szemem,
látom magam előtt a szavakat,
leírni most nincs erőm!
Távoli üzenet ez neked,
amiben dicsérlek.
A reggeli énből este,
az esti énből tőlem ennyi maradt.
Vezetek!
Félreállok az úton, hogy beszéljek hozzád!
Elmondhassam,
Mennyire mások a napok,
S néha a nap ugyanúgy felkel s ragyog!
A kis bekötőutat már nem nézem.
Csak beszélek, olyan távoli vagyok.
Aki igazán szeret, annak nincsen B terve.
Nincs kesze-kusza kapkodás.
Szerelem van, mélyről jövő!
Remegés a gyomorban,
S néha réveteg dadogás.
Esténként sírok mert nem tudom mi lesz?
Láthatom-e arcod vagy csak tapintással ismerlek meg?
Olyan keszekusza lett a világ hiába tiszta szívvel
De nem tekinthetek rád.