Neubauer József
Aludtam parkokban, sikátorok mélyén,
jártam réteken, sötét erdők szélén,
ha hegyre vitt utam, mindig volt lejtő,
nap kísért utamon, de mindig volt felhő.
Elmúlt egy évszak, vége van a nyárnak,
az erdőn színes falevelek szállnak,
a réten a fű sem üde, zöld már,
elcsendesedik, megpihen a határ.
Ó, te élet, vagy, mint az évszakok,
tavasszal vagyunk boldog fiatalok,
majd nyárra szerelmesen boldogok,
őszre már bölcsek a gondolatok.
Száll a szó, mint a gyors nyíl, száll,
nem téveszt célt, célba talál,
sebet ejt sebezhető lelken,
s nem kérheted, célt tévesszen!
Mesélek egy álomról,
csodálatos vágyamról,
úgy múlt el, hogy sosem volt,
rózsaszínből sötét folt.
Nem mindig jó, ami igaz,
nem mindig igaz, ami jó,
nem mindig jó, ami vigasz,
de néha fáj az igaz szó!
Ide nézz már rám, papa,
én vagyok a legszebb Baba!
Mintha mondaná e kis Tündér,
mosolya a szívemig ér!
Ó, ti magas tölgyek, régi idők őrzői,
jó nézni, hogy ilyen magasra tudtatok nőni,
itt szinte minden fát, minden bokrot ismerek,
eszembe jutnak az itt rótt kilométerek.
Ott, a nyugati határszélen,
öreg tölgyfák hűs tövében
ma is ott bolyong, pihen lelkem,
relaxálni e képet előveszem.
Ó, kis csillag, horizontom legszebbike,
gondolataim, álmom mindegyike,
egy tündér vagy állandó mosollyal arcodon,
ez a boldogság kísérjen örökké utadon!
Áruld el nekem, áruld el végre,
hit nélkül miért nézel az égre,
miért hiszed, hogy nem bűn, mit teszel,
hogy a közösből mindent elveszel!
Száll egy lepke könnyű szárnyon,
tovaszáll, hogy Rád találjon,
kis kezedet nyújtsd feléje,
hogy a célját így elérje!
Aludtam parkokban, sikátorok mélyén,
voltam én a csúcson és a pálya szélén,
szerelmes szavakba foglalták nevem,
majd átkot szórtak rám, mit nem bírt el testem.
Vak voltam, így könnyen megvezettek,
hittem szép szavaknak, ígéreteknek,
bíztam minden rossz tettben a jót,
elhittem minden ígéretes szót.
Csendes este, nyári este,
ideér lágy szellő üzenete,
él egy lány e kis Hazában,
megszakad a szíve bánatában.