Neubauer József
Szegre akasztott tarisznyában vár az akarat,
a sors épített közénk oly magas falakat,
ki döntse most le, mindketten arra várunk,
...a fal áll, az akarat alszik, s nő a sirámunk.
Vagytok a jelen percei,
múltnak be nem hegedt sebei,
nehezen cipelt emlékképei,
lelkemnek súlyos terhei!
Ködkönnycseppjét hullatja az ősz a tájra,
kicsi cinke száll a már kopár fára,
fecske, gólya már régen elszállt délre,
mi, emberek, készülünk a kemény télre.
Ki kopog, mi kopog, ily` késő éjen,
tán az új év jött, csillagfényen?
Fénycsóvát rajzol a rakéta az égre,
majd szikrákat szór szerteszéjjel.
Jő egy nap, mely az évben az utolsó,
még visszanéz, s már zárul is egy ajtó,
hátrahagyva gondokkal telt évet,
s nyílik az új, mely ígér sok szépet.
Húsz, harminc, negyven... nagyon sok,
az éveimnek száma sok,
de relatív e nézet,
lényeg, én mennyit érzek!
Vágyni a szépet, hinni a jót,
szomjazva várni az igaz szót,
mosollyal ölelni a szeretetet,
feledni a nehéz kereszteket.
Még a csillagok közt vesztegel a hajnal,
csípős, hideg szél játszik a hajammal,
a hegyről mintha szembe szállna a Turulmadár,
kihalt a város, az utcán még senki sem jár.
Őszi éjen ködpaplan ágyon
koldus szemére nem jön álom,
sápadt Holdnak gyér a fénye,
mint a lecsúszott ember reménye.
Fájó múltnak hagyatéka,
görcsbe rándult, néma csend,
szomorú érzések hajléka...
lelkem, honnét könnyem ered.
Ne legyek árva egy vetetlen ágyban,
ne fájjon szívem egy ábrándos vágyban,
lelked, mosolyod legyen mindig vigaszom,
...kérem én, kísérj végig utamon!
Mint sárga levél, ha ősszel a földre hull,
elengedi az ág, nem tartja konokul,
lettem egy falevél életem küszöbén,
átlépnek sokan rajtam, majd felkap a szél.
Őszi estre fércet var az idő,
a tájra leereszkedik a ködfelhő,
az esték hosszabbak lettek egy arasszal,
minden pont ellentéte, mint tavasszal.
Egy mécses, két mécses,
- Miért égek, miért égek? -
halkan beszélgetnek,
a szemekbe könnyek gyűlnek.