Neubauer József
Egy szó, nem is gondolnád, mennyit ér,
ha őszinte érzésből fakad,
lelkedből szól s hagyja el ajkad,
a szeretet hangja mindig célba ér.
Ki a virágot szereti,
magányos már nem lehet,
életben a szépet tiszteli,
mit Isten adott, megbecsüli.
Szinte hallani a léptét,
az ajtó előtt lépeget,
belépne, de még nem lehet,
még pár nap, s megjelenhet.
Szürke köd ereszkedett a hegyre,
az ősz szürke lepelfüggönye,
a színes falevél a földre hullt,
az utcai lámpa mind felgyúlt.
Téli éjen nagyon régen
feltűnt egy csillag az égen,
jelt adott egy érkezésre,
Megváltó érkezett a földre.
"Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet."
Jókedvem régen elhagyott,
adrenalinszintem alacsony,
lépdelek a frissen hullott avaron,
minden szürke, minden monoton.
Álmodj, Anyám, álmodj egy szebb világot,
álmodj réteket, rétekre szép virágot,
álmodd, hogy minden szó igaz lesz már,
álmodd, a télre jő tavasz, jő még nyár!
Nem aranyba, nem drága kőbe,
szívembe véstem a nevedet,
az élet bármely vihara jöhetne,
ott nem kopik az érzés, a szeretet!
Mint mágnes, vonz e látvány,
mint eső után a szivárvány,
csodát mutat nékem mindig
tán örökké, s nemcsak egy percig.
Játsszatok most, gyertyalángok!
Szomorú az est,
a csillagok és a Hold
szürke fátyol mögé bújt,
gyászos képet fest.
Félhomály csendje magányom társa,
őszi est csupa köd, csupa pára,
ami látszik, a hegynek foszlánya,
köd ereszkedik a Turulmadárra.
Tatai Öreg-tónak vizén
megcsillan az őszi napfény,
ma már tán utolján
táncot jár a vízfodrán.
Hol egykor gyermekkorod volt,
az az igazi otthonod,
szívnek bölcsője ott maradt,
odakötötték köldökzsinórodat.