Neubauer József
Félhomály csendje magányom társa,
őszi est csupa köd, csupa pára,
ami látszik, a hegynek foszlánya,
köd ereszkedik a Turulmadárra.
Tatai Öreg-tónak vizén
megcsillan az őszi napfény,
ma már tán utolján
táncot jár a vízfodrán.
Hol egykor gyermekkorod volt,
az az igazi otthonod,
szívnek bölcsője ott maradt,
odakötötték köldökzsinórodat.
Vándorszívem megpihenni térne,
nem nagy a vágy, nem sok, amit kérne,
szerető, békés, szelíd tekintet,
mi mindig simogatná a lelkemet.
Táncot jár a napfény harmatcseppes réten,
bárányfelhők lustán úsznak át az égen.
Kerek a világ egy csendes nyári hajnalon,
még visszanéz a Hold, bár már félvakon.
Sok-sok szónál többet ér egy gondolat,
hogy vagy nekünk, boldoggá teszi napunkat,
minden érzés, mi irántad éled,
bearanyozza lelkünk, mint virág a rétet!
Bár a csalán a fa tövében nő,
nem ellenség - gyengéd szerető -
éltetőerőt adnak egymásnak,
örülnek az életnek, a világnak!
Tettek mocskában születő szavak
hízelgőek, de hidd el, becsapnak,
önelégült, gúnyos mosolyok
világában hamisak a grimaszok.
Egy tiszta szívű asszony
az én Drága, Jó Anyám,
néki is jő az alkony
nyolcvan felé haladván.
Nézem, megigézve nézem a tengert,
vizet, mely oly messziről útra kelt,
csendben a part homokján elterül,
mint gyermek, anyja ölében elszenderül.
Veled alszom el, Veled ébredek,
nélküled oly` hosszúak az éjjelek,
eggyé fonódott velem lényed,
...örökké érezzem ölelésed!
Mintha a Hold csillagok nélkül járná útját,
viselem nehéz teherként Kedvesem hiányát,
mint tengervíznek tükre napsugár nélkül,
hiánya szívembe marva egyre mélyül.
Nézem, csodálom e csodás hegyeket,
e nemzet mi rosszat vétkezhetett,
miért vették el hegyeink vonulatát,
mi körbeölelte e szent hazát.