Neubauer József
Elnyílt a pipacs, vége a nyárnak,
őszi szélben falevelek szállnak,
fecskék reggel csapatokba gyűlnek,
mint minden évben délre repülnek.
Ugye, érezted, Te is tudod, mi a szerelem?
Tél fagyában mezítláb járni virágos réten,
forró testtel, türelmesen várni a havas jégen,
csokrot kötni a jövő ígéretéből... kettesben.
Ne mondd soha, hogy sorsod mostoha,
kinek van hazája, van otthona,
ha van fejed felett fedél,
ha minden nap van, mit egyél!
Tudod-e, fiam, mi a boldogság?
Hazatérve látni a templom tornyát!
Már messziről felhőket karcolja
a magasba emelkedő két tornya!
Álmot hozó nyári éjszakák,
hűs szellő forró napok után,
csendet törő tücsökszerenád,
lelket simogató holdsugár.
Isten Éltessen Sokáig, Lányom!
Hajnal ébred... hajnal ébred,
harmatcseppen halkan lépdel,
ezüstsugár, holdkoszorú,
madárdal oly` szép szólamú.
Mint fodrozódó víz tükre a napfénnyel,
játszik szép tekinteted az elmémmel,
rabul ejtett csodás szemednek varázsa,
feléledt szívemnek szunnyadó parázsa!
Hallom én még, ahogy szól a nóta,
"Jegenyefán fészket rak a csóka!"
Édesapám énekelte mindig,
elkísérte e nóta a sírig!
Csendben, lágyan fúj a tavaszi szél,
virágos rét egy történetet mesél,
halk, szívhez szóló minden szava,
egy lány állt itt egykor, és vele apja.
Szól egy dal halkan, csendben
csillagfényes május este,
tücsök kíséri hangszerén,
csillog a holdfény a víz tükrén.
Mintha angyalok játszanának égi harsonán,
oly szépen szól, kedvesen cseng a szó, Édesanyám,
tán a legszebb szava ékes anyanyelvünknek,
anyáról ilyen szépen egy nyelven sem beszélnek!
Hol vagytok, ó, ti gyermekkori jó barátok,
mit adott az élet, mit adott a sorsotok,
ugye, ti mindnyájan boldogok vagytok,
- kiket az úr, az ég még nem szólított? -