Németh Ferenc
Az őszi kertek még aranylanak,
de szél tépázza már a bokrokat.
Hó-felhők fúlnak vörös fénybe,
komor, szürke szín vegyül a kékbe.
Szép szív-arcod nézem, nézem,
mosolyodnak minden méze
rám csorog...
Bánat-űző
szarvas-ünő,
vagy, mint mély-vörös ó-borok...
Akkor is októberi nyár volt.
Emlékszem, éppen tangót táncolt,
amikor először láttam őt:
Halványkék szemek, ezüstcipők,
lepkeszárny-szín, hasított szoknya,
s csak szállt, repült a csillagokba...
Nézem a lányt,
kerekded mellét,
iszom szavát,
mert véle mennék...
Elmentél, akár szép, fekete hajad,
bár bőröd mindvégig síma maradt,
s nem hozható vissza a pillanat:
Örökké őrzöm hangodat,
lágy, kedves hangodat.
Emlékeimből
Még itt a nyár,
mint büszke lány-lehelet...
Szamóca vár:
Mért ülnél kályha mellett?
Ezüstgitárom hathúros csoda.
Csillagok fénye zendül rajta meg,
s én a dal szárnyán elviszlek oda,
ahol az emberek oly kedvesek:
Könnyezve s nevetve énekelnek...
Úti élmény
Ódon kastély,
márványpadló,
s mint két vadló:
Egymásnak dőlve táncolunk,
szálló konfettik közt álmodunk,
s míg minket néz a fél karéj -,
figyelj, elmondom az előzményt...
Az út szélén gyűltünk össze
mind tömöttebb sorban:
Nyár-idéző kora ősszel,
Kedvesem kék shortban.
Még itt a nyár, a szilva-érlelő,
levétől kék a tiszta kéz-elő.
De ez még fekete szeder,
a javát csak Neked szedem.
Nem messze van ide Lábdi,
a hegyéről idelátni.
Ezüst, vajkörte-szín felhők,
összejött sok gyermek s felnőtt...
Bíborpirostól az almazöldig,
türkizkék égtől a barna földig:
Ó, mennyi szín és mennyi árny!
Színjátszó-szemű leány...
Több vagy nekem, mint rózsának az illat:
Szíved irántam nemcsak nyáron nyílhat.
Nézd, Kedvesem, a télnek vége lesz,
zsenge tavasz mosolya ébredez,
csobogni kezd egy hűs, kicsiny patak,
s napfényben fürödve megáldalak.
Vasárnap van, és arra gondolok:
Látni fogom szép, tiszta homlokod...
Én adok, amíg adhatok:
Szegénynek több mint kétszer,
nem tudjátok, ti gazdagok,
mi az igazi ékszer...