Natalie Danaisz
hűs poharakból isznak a vének
nem lehet arca éjjel a holdnak
hazajárnak titokban a holtak
aprót moccanva ingnak a képek
falakon sápadt árnyak teste tapogat...
kalapáccsal ütnek fába szöget
vért izzik az idő halvány bőre
forrongó napok kapnak új erőre
kopik a vékony napszítta szövet
veszik a vizek tiszta kékje...
"Egy őrültet keresek magamban folyton"
rejtsétek el tőlem a csodákat
rejtsétek el hogy megkeressem
azt aki rám gyújtotta a házat
Hogyha volna egy kis fecském,
madárkának becézgetném.
Rózsabogárka ha rebbenne,
gyorsan utána reppenne,
s visszatérve már a földre,
meghívná egy málnaszörpre.
Hogyha lenne verebem,
megmondom én kereken,
lóghatnánk a tereken,
magon élnénk, s perecen
nem akarok emlékezni
a halálod napjára
nem jegyeztem fel a dátumot
nem fogok virágot vinni
a sírodra évfordulón
nem számolgatom hogy
hány év vagy nap telt el
nem tudom hogy múlnia...
A macskamenta illatától
kettőnk szép, könnyű titka mától
az utcamacskák - nem ritka ünnep -
elérzékenyülnek.
Lopakodik a domb mögül.
A sötét már a szomszéd utca
kövét falja, így vagy úgy
este lesz megint.
az első szerelem annyi volt
csak bámultuk a holdat este
s e csepp idilli pillanatban
kezed kezemet megkereste
lenne vevő a kisházra
mondtam nem eladó
hogyan engedhetnék be oda
valakit ahol hűlt helyed
pedig egyre csak nehezednek
egymásra a rétegek
míg észrevétlen ránk esteledik...
én nem engedtem te nem tartottad
én nem láttam te nem hallottad
én nem bántottam te nem dicsérted
te nem értem és én sem teérted
én nem hibásan te nem bűntelen
én sem örökké te sem szüntelen
én nem agyagból a szépre éhesen...
legutóbb amikor kijelentettem
hogy jó a döntetlen is
dörmögtél valamit aztán
hangosan káromkodtál
láttam hogy az egyik védésnél
ökölbe rándult a kezed
én a bírót szidtam hogy
minek nyúl bele a meccsbe...