Natalie Danaisz
a hetes szobában a rém lakik
nem hagy aludni hajnalig
hófehér arcán ráncos a bőre
takaró alá bújok előle
hallom hogy halkan ágyamhoz lépked
mozdulni nem merek annyira félek...
Ide nem süt be a nap, ki is alig látok,
rozsdás rácsot csorgat az üvegre,
olyan, mintha lassan hegedne
valami mondhatatlan égi átok.
hagytam hogy a fáról
cseresznyét lopjon
hagytam hogy mástól
rossz választ kapjon
hagytam hogy bejárja
s ne tartson sokáig
hagytam hogy a lába
térdtől a bokáig...
fűben-fában gizben-gazban
a hamisban az igazban
a marionett zsinórjában
a kakukkos kisórában
a beázott plafon foltjában
az Öreg ócska sarki boltjában
a lenyomott harmadik felesben
a betűtésztás zacskós levesben...
egy Radnóti-témára
Alszik a völgyben a tölgy ág-karjában az üres fészek,
szurdokban a szél, bokrok ölében a tegnapi fények.
egyetlen percet a végtelen éjben
egyetlen csillagot a vaksötétben
egyetlen hangot ami majd elvezet
egyetlen érintést egyetlen kezet...