Nagy Zsolt (kekcapa)
Lépteink lábnyoma
A sors fintora
Végtelen folyosó
Távolodó szép hajó
A lélek vándora...
Egy állat vagy és állat vagyok.
Ha meghalsz, én veled halok.
Ki etetett és etettelek,
Kit szerettél és szerettelek.
Álmomban láttál, én megláttalak.
Álmomban szóltál, én meghallgattalak.
Ha tavaszt érzel, vagy színes őszt,
a tél szürke és szomorú.
A bőrödet forró nyár perzseli,
de arra nincsenek szavak.
Ha majd kihűlnek a testemet éltető
Kékes-zöld erek,
És többet nem figyelnek rám az
Irigy, sárga szemek.
Hol az olcsó vágyak temploma áll,
Az kopár, sivár, kiégett táj...
Szürke a tér, szürke az idő,
Szürke az út és szürke a jövő,
Szürke beton, szürke házak,
Szürke lakók, szürke vágyak,
Szürke arcokon szürke ráncok...
Színes levelek szállnak a szélben,
Kutyámmal a ködben baktatunk szépen.
Néznénk a messzibe, de semmit nem látunk.
Lábunk alatt avar zörög, megállunk.
A hangod szellő, a hangod sóhaj,
A hangod vihar, a hangod robaj...
Hosszúra nőtt árnyak, vége van a nyárnak.
Búcsút kell intsek a műanyag szandálnak.
Gyenge az ember, ha álmok nélkül él.
De tudatos álom, az ugyan mennyit ér?
Ám ha öntudatlanul rám borul az éj,
Nincsen már határ, minden életre kél.
Hol erősödve, hol gyengébben,
Hol felöltözve, hol lengébben,
Hol remény, hol bánat,
Hol kemény, hol bágyadt,
Hol vagyok, és hol vagy,
Hol kicsi, hol túl nagy...
Űrhajómban ülök, mi repít a csillagok felé,
Testemet nem húzza már súly - a Földön hagytam.
Ülésem kényelmes, biztonságban vagyok,
Csak lelkem nehéz, mert egyedül maradtam.