Nagy Mónika (Moncs)
Taníts meg szeretni, a rózsát szívvel öntözni,
A jó földbe ültetni s a gondját viselni.
Mikor egyedül vagyok,
A csendet hallgatom,
Hallgatom, ahogy altatót dalol.
Szívem melegében vetem meg ágyadat.
Messziről jött utadról oly rég vártalak.
A fény az alagút végén ott pislákol, csendben
Az utat mutatja, merre van kiút a sötét barlangból.
S hív, szólít, kövesd hát teljes szívvel, hittel,
Majd Ő mutatja, hol van, mit úgy kerestél oly nagyon.
Már a Te napod is november elseje,
Rólad is szól, gondolataink zeng.
Kint hangos a csend, üvölt az éjszaka,
Lelkem tombol, sír, hogy nem láthatlak.
Búcsúzom Tőled, szerettelek.
Nem felejtem erőtlen, mosolygó szemedet.
Hírhedt szavad járását eszünkbe véstük,
"Űtudja" mondtad, ha nem tudtad, mit felelj nekünk.
Szédíti e fehér lötty az eszemet,
Bódulttá tesz, s gondolok rád eleget,
Ma este egy pohár bor mellett
Nálad jár, gondolatom emleget.
Megfelelni vágysz. Jó lenni neki.
Nem nézed, hogy tőled távol áll, akit mutatsz kint.
Nem te vagy. Nem vagy szabad.
Mégis hagyod alárendelni magad.
Sárgul már a puszta, ahogy süti a Nap.
Kiégetve teljes, csak egy folt van kihagyva.
Emlékek sora úszik az árral
Tova a messziségbe, szemem nem látja.
Az égboltról fehér hó hullik,
Eltakarva a Föld sebeit.
Tisztaságát nyújtja ajándékba,
Egyet kér... Élj végre boldogan!
Állj meg, rohanó világ,
Hadd gyönyörködjek benned tovább.
Nézni akarom, ahogy nyíl egy virág,
Nézni, ahogy a talajon törik át.
Ismerős az az érzés, mikor pillangók repkednek
Gyomrodban szerteszét, összekuszált érzelmek?!