Nagy Gizella Emese
Ugye, eljössz majd hozzám, mikor a csillagok
kihunynak éppen a lángoló égen?
A világ elenyészik, és én is meghalok,
s megszűnik az érted-szívverésem.
Mozdulatlan minden napom,
üresen ül a vállamon
a felejtés búbánata,
koszos lelkem gyalázata.
Halovány égbolt, csillag a teste,
köd cipel álmot, a Hold felette,
bontja ruháját, fény fakad éppen...
...arcom tele fájdalommal.
Kicsivel is megelégszem,
bár a szíved nem marasztal.
Sirathatom, aki nem volt.
Minek sírjak, hisz sosem volt.
Asztalomon üres pohár
zordonan és szomjasan vár.
Egy szelíden lobbanó fáklya fénye
világít messzire, hegyek felé.
Alázatos hűség-táncát járva
szemedbe szökik fényének árja,
és elindít téged hazafelé.
Én már nem tudok többet sírni,
elpergettem mind a könnyeim.
Kihűlt az emléked, és végre
összeszedhetem a gyöngyeim...
Mikor harmat voltam,
fűszálon csillogtam,
szíved elé gyöngyöt
harmatcseppből raktam.
Az én szerelmem színtiszta jáspis,
szívembe vesző, csillogó gyémánt.
Én nem alkuszom, hűségem örök,
hozzáláncolva mindent odaszánt
Istennek, kihez imáim mondom,
kinek lelkét síron túl is hordom.
S elhagytak mindazok, akik eddig álarcban jártak,
zavaros vizeken sodródtak, majd magasba szálltak.
Leváltak rólad nagy hirtelen, mint sziklaszánalmak,
könnyeik szívedre peregtek, s néha felszáradtak.
És összetörtél száz alakba,
ívbe hajlítottad a szívem.
Tüzes kínba dobtál, s haragba
zártál, hogy a bú elveszítsen.
Ahogy vad hegyek ormán
meglebbent a szél,
és végigfutott arcod
kemény ráncain,
úgy indult meg és csorgott
le a szerelem
lágyan szíved hidegnek
tűnő tájain.
Olyankor úgy érzem,
megszólít a szív,
erős kezét nyújtja,
erekbe vezet.
...zsákba öltözködtem, hamut szórtam fejemre.
Sejtjeimben bizsereg, én mégis vállalom
a szenvedést, ahogy összetör elemekre.
Ó, szeretlek nagyon!
Ha száz alakra törnék szét,
s sejtjeim elvinné a szél,
Nap tükrözné csillag szemét,
s messzi lenne az úti cél...