Nagy Gizella Emese
Kinek védenie kellett volna, sosem védett,
kinek szent edénye lettem volna, agyaggá gyúrt.
A karja ölelésre lett volna, azzal sértett,
múltak gyötrelmével pengette szívemben a húrt.
Összetört emlékekben
Múlt idők hevernek.
Agyonhasznált,
Szárnyanincs embernek
Megfásult gondolatai,
Ki mikor éjjel nem tud aludni,
Magára veszi minden idők
Szétrongyolt, foszlott köntösét.
Fekszem ágyamon, hitem magam alatt.
Kitaszítottság magányosságát dédelgetem.
Elrejtett kincseimet hová, kinek adjam,
Mi legyen velük? Szótlanul kérdezem.
...és ráhajlik a számra mézédes csókod,
ma még elvegyül fájó csönddel s lélekkel
forró szerelemláng, és nem kell már szólnod.
Mert lehet néma közöny, lehet minden más,
akárhogy is, de ez sajnos, önbecsapás.
Eső esett a vállamra,
csókod simult a szájamra,
égből emlék, hulló manna,
a szobában vágyunk álma.
Égek, s félek. Szégyen borítja arcom.
Egyedül állok, így harcolom harcom.
Mintha zúgna szívemben egy nehézkes
gondolat, és aránytalanul véges
lenne a kimondott szó. Mintha csak úgy,
a végtelenbe térne, s arcon csókolna a mélabú.
Háromszor szerettem, háromszor csókoltam.
Harmatfüvön én háromszor gyújtottam
szerelemtüzet, s lángoltam az égig,
háromszor vetettem a világ végéig
édes gyöngyöt szívbe, s lelkem a tiédbe.
Mikor csupán bántásban volt részed,
megkövülsz, s elvérzel újra s újra.
Felkészülsz a titkos bántásokra,
sok mocsokra, az álcázott rosszra.
Mikor az idő elvégzi dolgát,
fagyott harmatot perget a szívre.
Akkor már nem lesz, amiről szóljunk,
elszürkült az arcunk bíbor színe.
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog
Van, hogy az esőcsepp is csak mosolyog,
mikor hull alá szerelmes arcokon.
Akkor nem számítanak nagy pofonok,
ölelve alszom ölelő karodon.
Kékszemű, kékszemű, ne menj arra!
Sötét van, hideg van, gyere vissza!
Farkasok, ordasok ólálkodnak...
Ha itt lennél, virágillatú lenne a reggel,
és minden éjszaka elevenen égne.
Ugye, eljössz majd hozzám, mikor a csillagok
kihunynak éppen a lángoló égen?
A világ elenyészik, és én is meghalok,
s megszűnik az érted-szívverésem.