Nagy Emőke (Mamamaci)
Nincs ember, aki kiássa, mégis
kellenek hozzá ketten legalább.
A jó munkához idő kell, tudjuk,
s ehhez nincs mérőszerkezet.
Ünnepen szóljon egy második vers is
erről a néha gyötrő, fájó, néha boldog,
de mindenképpen csoda érzelemről.
Az óhaj, mint sóhaj szakadt fel bennem.
Legyen nekünk is idén ünnepünk, nem
tárgyakkal, hanem szavakkal, csendben,
hogy érdemel verset csodaszép szerelmünk.
Sok van, megszámlálhatatlan, vannak egyszínűek,
voltak maguktól törékenyek, könny-áztatták,
de imagyolcs bugyolálta, hit-Nap szárítgatta őket.
Engem úgy tanítottak, vigyázni mindenre, ami enyém.
Gondoltam, még így az év legelején
helyet kap egy verses poén.
De mindenekelőtt jó, ha belátjuk,
a macskák s az egerek sosem barátok.
Valamelyik évben, igaz, elég régen,
de ilyen időtájt, elhangzott a kérés,
- Anya, idén is hadd legyek valami,
mindegy mi, csak az alkotás legyen saját -
Furcsa hangulatban vagyok,
különösebben sosem rajongtam...
Volt nagy családi kör, vidám-zajos,
ugyanaz az életfilmforgatókönyv,
s mégis mindig, mindig más.
Nézem a 3D-s képeket, s látom
az idő múlását, itt arcokat rajzolnak
az évek rajtunk, ott pedig a percek
nőnek évekké, a tegnap karonülő
ma már iskolás, kuncog a szeretet.
Úgy képzelem most, hogy festő vagyok,
üres a vászon s a palettám is,
lélekfámat díszítsem fel, ennyi a feladat.
Ne legyen túl nagy, de pici sem, szépen
elférjenek a díszek, a fajta apró tűlevelű,
azt szeretem.
Mesében jártam álmomban,
mégpedig egy kicsi boltban,
ajtaján, bár kint a tábla, leltár miatt zárva,
valahogy mégis besurrantam.
Napok szele sodor, s néha bennem vihart kavar.
Eszem, szívemmel ritkán viaskodik, ha mégis,
a hit, mint gyógyerő, betakar.
Van, hogy jól vagyok, minden a helyén,
szavam, mosolyom őszinte, nem kenyerem
a csalfa, színjátszó, hazug jelmez,
csak azért, hogy hasonlítsak, nem leszek szürke.
Talán legjobban az évnek ezt az idejét szeretem.
Gondjaink erdejébe tisztást próbál varázsolni
az elmével nehezen érthető, mégis oly kegyelmes,
tiszta isteni szeretet.
Mindegy, hogy kicsi vagy nagy,
pedigrés vagy az utca gyermeke,
mikor társam lesz, egy életet kapok vele.
Legalábbis én ezt tanultam s adtam tovább,
egy kutya, az kell, viszem magammal
anyám értékes gondolatát.
Mindannyian mások vagyunk,
máshol, mást, másképpen látunk,
s bizony, másnak láttatunk
akarva vagy talán akaratlanul.
Ezek a napok némaságot várnak,
öntükör, erősebb vagyok-e már,
mint egy éve, tudom-e, merem-e
elfogadni az elfogadhatatlant.