Nagy Emőke (Mamamaci)
Csend honolt a teremben,
lelkek közt osont a szeretet,
testet ölt az izgalom,
ez az áprilisi délután tán
szebb nem is lehetett.
Gyermekeinket köszöntjük ma,
tőlünk lettek, de nemcsak nekünk,
s ha a Jóisten kegyesen megadja,
felnőttként majd általuk kicsit
boldogan újra gyermekké lehetünk.
Hallom lányom kedves, csintalan szavait,
tetszik nagyon ez a kicsit-gyerek
huszonéves kora nagyon bájos eleje.
Ülök az ágy szélén,
és bámulok kifelé az ablakon.
Valaki ott fenn, a Mennyekben,
azon az égi gépen megnyomta
a törlés gombot, elzavarta
a gonosz, nagy szürkeséget.
Elapadt könnypatak halovány nyoma arcomon,
tépett lelkem foszlányait is gyászolom,
nincs gyógyító szó és segítség, hiába az ima,
a fájdalom napjait át nem alhatom.
Betlehem képét rajzolja lelkem,
most elidőzök, elbújt az idő,
eljött közénk akkor s ott a kisded,
sorsában múlt-jelen-jövendő.
Csupaszodó fák árulják el
az erdő titkát.
Lomb nem őrzi már
a faágak sóhaját.
Tortaünnep már 72 gyertyával,
köszönöm Neked anyámat, Istenem.
Jó volt úgy kilencven percig
megint gyermek-kamasznak lenni,
de már kellemes beszélgetés lett,
ami régen volt anyai intelem.
Megkopott darab sokat látott a falon,
Karóra volt rég, aranyozott, bazári mű,
lerepül a többi holmi közül,
örömünknek a céllövöldés is örült.
Élő kiállítás, van itt minden,
mi szemnek-léleknek kedves.
Megunhatatlan színorgia, és a
sok-sok apró "kirakós darab",
amitől most már nekem az ősz is
kedvenc évszak marad.
Amikor körülfon engem
az éjjeli csendmagány,
jó semmi-lét tengerén
vár rám az állomhullám.
Az első még tavaszi volt,
napsütéses-kedves, kellemes.
Irodalombarátok lelke
szárnyalt a szeretet-csendben.