Nagy Emőke (Mamamaci)
Rólam zúg az Ég, érzem, a gaz ég.
Száll fel a füstjelem. Valaki mosolyog.
Végre, beérkezett.
Amikor már elmúlt az utolsó utáni pillanat,
és mosolyogva sem találod a tükörben önmagad.
Amikor illattalan minden szép virág, és
csak homályos kontúr körülötted a világ.
Rég elfeledett mesterségek tanúi,
emlékek őrzői, hajdanvolt sorsok
mementói egy-egy alkotásuk.
A telefonomat lenémítani egy mozdulat,
kizárom világomból a zajos világot.
Bensőmet csendre inteni már nehezebb dolog,
Isten adja szívem-lelkem szabadulását,
ám elmémben ezer gondolat kavarog.
Huszonhét éve lesz már, hogy két igen elhangzott.
Volt benne jó és rossz, könny és mosoly,
borús, nehéz órák, de már innen nézve felejtősek.
Percek, melyeknek emléke is boldogságot hoz.
Tavaly május óta ő is otthonunk lakója,
izgalommal vártuk, mit szól majd
a fekete kandúr testvérpár az új társasághoz.
Aztán Zizike megszokott nálunk, igaz,
kezdetben volt komoly rémálmunk,
nehogy hamar gyarapodjunk.
Szívedet bezárta előttem, hogy lány lettem,
néhány gyöngyszemkével nagyon üres
a vádló szóval varrott, fénytelen batyu.
Ütött-kopott bárkánk könnytengeren tengett,
bennem gyűltek a miértek, de nincsenek válaszok.
Pünkösd lépked a kertek alatt,
érzem, amit írnék s érteném,
lassan épülnek bennem imafalak,
élesztgetem szívem szeretetét.
Májusi napok, amikor minden szabad volt.
Több órára nekünk nyílt ki a nagy kapu,
s hangos gyerekzsivajnak örvendtek
az öreg, komor épületek, a sok színes
luftballon meg is fiatalította őket.
Május utolsó vasárnapján köszöntsük illően őket!
Apróságok, kamaszok vagy felnőttek,
mind-mind egy csodálatos korszak.
Nem történt igazán semmi baj,
sőt, ezt a verset mosolyra hangolom.
Jó vásár volt a két rongyszőnyeg,
most már főleg így gondolom.
Álmatlan órák csodája, valami megihlet,
zajos csendet hagy nekem, sarkall,
ne üljek gondolat-tétlenül, fékezhetetlen,
parttalan versfolyó zubog bennem.
Jóbarát jelent meg húsvét hétfő reggelén,
s mit tagadjam, igen meglepett.
Üres az agyam, itt van előttem a hely,
várom a szavakat, lassan szállnak
elém, tétován, sebzetten, mint
megannyi bús, szomorú őszi légy.
Nem lehet tudni, mi lett volna belőlem
eddigre, azaz felnőtt koromra,
ha azon a szeles márciusi napon
mégiscsak fiút hoz az a gólya.