Nagy Csaba Attila
Lelkem magányos, körülöttem minden megfagyott,
Nincs csók, nincs minek érezzem ízét, már csak vagyok.
Rossz egyedül megvetni az ágyat,
belakni egy néma, üres házat.
Tudni, szeretnek, és szívből szeretsz,
néha sírni jobb, nem mindig nevetsz.
Lennék arcod simító, bársonyos, halk szellő,
kikeletkor, mikor a tavasz újra eljő.
Zokogni, sírni volna kedvem,
múlatom az időt egyedül,
a falon régi óra ketyeg...
Fagyos éjszakák, gyász-sötét nappalok,
értelmetlen létben lettem agyhalott.
Keserű számban a mézédes nektár,
nyitom ajtómat, itthon senki sem vár.
Kisért a múltam, szellemekkel harcolok,
előkerülnek réges-rég írt dallamok.
Én jobbra, te balra, így lett megírva.
Szeretlek, bár sosem firkáltam falra...
álomba ringat magányos szobám csendje,
fátyol alatt szerelmem bársonyos teste,
pillám lecsukva, hallom kedvenc dalomat,
rózsaszín köd fedi a rosszabb napokat...
Szomorú napokon, keserűn, fáradtan,
elcsent boldogságért koldusként házaltam.
...egy tündérmese, kezemben kezed,
huncut mosollyal simogat szemed...