Nagy Csaba Attila
reményt kelt a januári, hűs tavasz,
selymes álmokat sző megvénült lelkem...
A fákat színes őszi rozsda lepi,
a fagy rőt falevél-szőnyeget terít...
A szerelem olyan, mint a nyíló virág,
kitárul előttünk egy boldogabb világ.
fájdalom...
most is fájlalom, hogy élek,
csupán test vagyok, elszállt a lélek,
de... még mindig remélek!
Erősíts meg Hitemben, Uram!
Nem magamnak kérek, én annyit nem érek,
barátomat vigyázd, ki egész életében húzta az igát.
Akkor gyere, ha valaki vár,
a szív nem ismer olyat, hogy muszáj.
Megéltem poklot, mennyei hegyet,
nem maradtam veled, nem lehet.
Rezgő levelű nyárfasor a temetőnk mellett,
sírhantok emelkednek, vigyázzák a rendet.
Nyugodjatok: ismerősök, rokonok, barátok,
itt utatokhoz örök békét, csendet találtok.
Múltamba hulltam, de tudom, szeretlek,
feltúrnék érted dombokat, hegyeket.
Mivé lettél, mindent elfeledtél?
Ezer ördög és kénköves pokol,
hol megannyi kárhozott lélek robotol!
Kelj fel, te szerencsétlen,
magadhoz térsz, ezt reméltem.