Mysty Kata
Akác, akác, ámorakác,
Élénklila rajt` a virág...
Fürtökké szőtt, szép ibolyák!
Másik nevük gyalogakác.
Almafavirág illatán
Utazom a szél vonatán.
Hazamennék én, de minek!?
Kihez is menjek, nincs kihez!?
Elmentél,
Megszépült emléked
Itt maradt,
Nem fejti le a szél soha
A bevakolt falat...
Lecsúszott a nap,
A fák közé zuhant,
Kiszínezte a fákat
Rozsdabarnára...
Rajta, tavasz!
Húzd a ravaszt!
Méhek raja...
Kész a rajtra.
Bontja a Nap fényhaját,
ragyogtatja mosolyát...
Közelében nincs felhő,
arcát mossa egy szellő...
A telet csak nézni jó,
ahogyan hullik kinn a hó.
Egy-egy nagyobb hópehely
esdeklőn száll, míg helyet lel...
Hogy fessem én le nektek a telet,
A sárgán aranyló fát az út felett.
Egyszer, ha utolérlek...
Szívből csak egyet kérek,
Nem, nem kérek mégse,
Szól a versek beszéde!
Elmondom, hogyan szeress,
Bennem mit s hogyan keress,
Nálam itt semmi szerep,
Kettesben érd be velem!
Fáj, nagyon fáj,
hogy már nem vagy...
már nem leszel,
a Nap is hiába kel fel,
le se nyugszik, mert velem szenved.
A hiányod oly nagy kényszer.
A Nap helyére miért vágynál...
a helyében csak szabódnál,
ott látnád-e inkább magad!?
Korongra égnek a szavak.
Alkony-ég a fák ruhája,
(Az) ősznek ebben nincsen párja...
Vére! Látod? Mennyi bája!?
Olyan ez, mint égő fáklya.
Otthonom e hely már rég,
Nagytemplom a napba néz,
Mintha csak ő maga lenne
A Nap s a Holdnak feje!