Mysty Kata
Rajzoltam én a hóba...
Csak úgy, mint hébe-hóba!
Sütött is rája a Nap
illendőn is, mint fagyra.
Hét ága van a napnak,
A fagy mindet bekapta!
A halvány fény alatta
Titkon rügyét fakasztja.
A magány lovagja
A magány lovagja, Attila,
a hideg kőlépcsőn egész nap
hajlott előre meg hátra, mintha csónakázna...
Átszelte az időt, mégis egy helyben maradt,
hogy tetten érje,
így teltek el hetei, hónapjai, évei.
A csoda benned van
Egy maréknyi szeretet,
Ünneplik most nevedet,
Jézus eljött, a kisded...
Értem, érted született.
Elhervadt már tavaszunk,
Kiszáradt víg nyár-tavunk.
Elköszön most ősz-aránk,
Karjainkban tél-anyánk.
Itt van az ősz
hívatlanul,
egy ideje
homály az úr,
minden levél
térdre borul...
A sírhant gyászruháján
Az ősz nyíló rózsája,
Virágözön az egész sírkert,
A lázrózsák hite hímez
Bánatra életörömöt,
Így mindent megköszön.
Majd elenyész a köd között.
Elringatott az őszi reggel,
A szomszédban mindenki felkelt,
A napsugár már épp a tűzre várt,
Jött is a szikra, én voltam talán!?
A pipacs néz, a Napba néz,
Aztán széjjel, körbe még s még,
Búzavirág, a szilaj szél,
Úszik a kék ég tengerén.
Pipacsszívem érted dobbant...
Szerettelek Téged gondban.
Jóban-rosszban, együttlétben,
Párosan volt szép az élet.
Víz csobog, a part zenél,
(az) erdő néz, az ég beszél,
Minden él, a zöld henyél,
Kék ring ott, ahol te mész...
Ontja szépségeit a táj,
Szórja tüzét a Nap reá,
Karjai közt égnek a fák,
Elmúlhatatlan, mint varázs.