Murzsa András Dr.
Reggel megbeszéltem a lábaimmal,
és elindultam. Csodás ez a vidék.
Harmatos a táj, előttem lankák, dombok,
az emelkedők és a változatos lombok.
Egy horgásztónál ülök most a parton,
lesem a vizet, milyen csendes minden.
A jelzőnek egy mozdítása nincsen -
ülök, bár feküdhetnék akár hason.
Fájó szívvel egy Embertől, egy
református lelkésztől búcsúzok,
kire mindig tisztelettel néztem,
most is fájó szívvel gondolok.
Ülünk az élet asztalánál, várunk.
Nem is tudjuk, de leosztva a kártyánk.
Feszül a csend. Bizakodunk, mi vár ránk -
hisszük, nyerünk, megvalósul az álmunk.
Nézett, azután, mint a vihar, csapott le rám,
mondta, mondta, szóra sem nyithattam a szám.
Tudom, akkor megtörtént már,
de mert akadtak bennem kételyek,
megkérdeztem, kik látták,
mit láttak, hogyan vélekednek.
Emlékezem rá.
Okos volt és emberi.
Szólt, mikor utcára mentünk,
féltett bennünket.
Károg a varjú, elhagyja az ágat,
sötétedik az ég felette.
Messze szállna, esteledik -
lassan az idő a napot megette.
Ott áll az ablaknál és nézi, lesi,
jön a kedvese, boldog, sietteti.
Maguk lesznek, tervezi már rég,
hiszi azt is, megérti az ég.
Hárman ülnek, beszélgetnek.
Ketten ugyanabba a nőbe voltak szerelmesek.
Ma sem értik azt a harmadikat,
ki előrelépve, Ők a nőről lemaradtak.
Hány év telt már, amit együtt megéltünk,
boldogságban együtt mindig reméltünk.
Mily jó, amikor nyújtom a kezemet -
a Tiéd is ott van mellettem Veled.
Csak nézem a kertben, sudárak, szépek -
két fenyő, hogy közelednek az Éghez.
Sudár a termet, formás az alakjuk,
büszke lenne rájuk az apjuk, anyjuk.
Hány év már az mit magunk mögött hagytuk.
Boldog érzés az, hogy egymás kezét fogjuk,
Mit fogadtunk, tudjuk, hogy ma is éljük -
kik szeretnek, érzik, boldog lehet létük.
Éjszaka volt már, és fáradt volt nagyon,
egész nap taposta a port az úton.
Hajnalban indult, és tudta, hosszú ez az út -
nem vágott hozzá arcot, nem vágott szomorút.