Müller Márta
Dal és tánc nélkül
Kihűl a világ, ember
Helyett lesznek csak
Automaták, lehet
Ez tökély, de felemás.
Másképp nevelek
Majd rám bízott gyereket,
Mint ahogy ez a
Világ nevel, szeretve
És igaz emberséggel.
Az Éden talán
Mindig nem-látásunkból
Fakad, nem-tudás
Függönye takarja el
Az aljasságot, rosszat.
Tóparton ülök,
A vízre pottyanó csöpp
Karikát indít
El, hullám terjed szét a
Kis tavon csendesen.
Kezdetben volt az
Álom, mely az anyagba
Öltözni vágyott,
Kötődésekbe, de nem
Megkötve, jót teremtve.
Kiismerhetetlen madár a boldogság
Nem kilóra kell
Mérnünk azt, mi fontos, jó,
Boldog pillanat
Nem megfogható, lesz-e,
Előre nem tudható.
Kvantumrészecskék
Lebegnek élettelen s
Élő anyagban
Egyaránt, s azon túl is,
A kozmosz óceánján.
Siker vagy belső
Elégedettség, mire
Valaki vágyik,
Két különböző út, mely
Ritka, hogy találkozik.
Hontalan-e a
Tavaszi szél, vizet hoz, s
Meleg napsütést,
Magot földbe, s madárnak
Fészkét rejtő zöld ágat.
Télen úszni a
Dunában, mire jó, tán
Nincs más, amivel
Az ember bizonyít`ná
Az elszánt kitartását?
A környezetem
Erejei neveltek,
Jóval és rosszal
Egyaránt, adván mintát,
Erre vagy arra példát.
A szépség örök
Annak, ki látni tudja
Az igazit a
Hamis látszatok mögött,
Hol a szépség rejtőzött.
Amit a halál
Után vissza sohasem
Nyerhetünk, az a
Nézőpontunk, belülről
Látni múló életünk.