Müller Márta
Fa leszek, mikor
Elmegyek, dús lombjaim
Fészket adnak az
Élőknek, gyökereim
Messze nyúlva megkötnek.
Luxus-e az, ha
Tudunk a lét s az ember
Nagy kérdésein
Töprengeni, s nem kell a
Túlélésért küzdeni.
Történjék bármi
Rossz, az élet mindig megy
Tovább, nincs részvét
A természetben, sírás,
Gyász, csak egy parancs: tovább!
A tankaírás
Nekem horgonyvetés, mely
Tart a jelenben,
Viharos szél örvénybe
Akar hajít’ni engem.
Széttört óriás
Szobor darabjai, mint
Sziklák, komoran
Néznek ránk, bennük van-e
Csak cseppnyi állandóság.
Gyerekek futnak
A mezőn, pillangókra
Vadásznak talán,
Harminc éve az apjuk
Szaladt a lepkék után.
Tudásunk minek
Legyen nagyobb, ha már nem
Térhetünk vissza,
Ha nemcsak anyagot nyel
El az Élet folyama.
Ha kimarad a
Szív a teremtésedből,
Tönkremegy minden,
Az ész hiába akar,
Törekvése hasztalan.
Nem leszek halott,
Az élet része leszek
Olyanok között,
Kikkel öröm az élet,
Kik embert nem üldöznek.
Összetartozás
Érzés nem jön erőszak
Nyomán el, vesztett
Bizalom s hit csak lassan,
Tán sosem, támadhat fel.