Müller Márta
Természet csendjét
Majdnem bevontam már a
Szívembe, ha nem
Csaholt volna kószáló
Kutya vadul fülembe.
Labirintus vagy
Kastély, mit a Mágia
Teremtett, minden
Ajtó mögött más, sosem
Tudhatod, ott mi vár rád.
Fiatalon sok
Romantikával nézünk
A csillagokra,
Ők őrzik talán, ami
Bennünk az alvó világ.
Nem lehet társam,
Kit bármikor becsapnak,
Ma ezt hisz, holnap
Azt, hit nélkül kapcsolat,
Mint az örökös, mély fagy.
Alligátorok
Házak romjai között,
Elpusztult éltek,
Földünk sok pontján büntet
A tönkretett természet.
Mikor bejártam
Életpályám úgy, ahogy
Elrendeltetett,
A Sors és Isten hozzák
A záró ítéletet.
Hideg szelekkel
Köszöntött be az ősz zord
Arca, viharok
Intenek, gondolj arra,
Jön a tél, készülj fagyra.
Háborgó víz az
Élet, víz nélkül viszont
Nincs élet, szikkadt
Föld csak, s sivatag, hol vad
Szelek meddőn tobzódnak.
A könyvírás nem
Mind teremtés, de néha
Az, új buborék
Szappanbuborékok nagy
Halmazán új látszat ág.
Lám, minden egyes
Fordulat után, mit a
Földünk megtesz, más
A világ, mintha Rubik
Kockája ezt másolná.
Minek ír az, ki
Halála előtt mindent
Eléget, minek
Formálja még magát, ha
Testet pusztít a halál.
A béke szigetéről ebbe a világba
Ha egy hatalmas
Kert közepén élnék én
Egyedül, lehet,
Napokig, évekig nem
Látnék embert, egyet sem.
Kik emlékeznek
Arra, milyen volt ezer
Évvel ezelőtt
A világ, s milyen ma, mit
Éreznek mindezt látván.
Mi mindent tanulhatnánk a fáktól
Fák csivitelő
Kismadárnak, mókusnak,
Nagy seregnyi csöpp
Bogárnak, harkálynak és
Másnak, adni tudnak az
Halálra gyötört,
Kínzások után csak báb
Maradt asszonyi
Testek mondogatják, mint
Gép: Tévedtem, tévedtem.