Müller Márta
Avagy az élet és az erő
Holt molekulák
Szállni tudnak végtelen
Űrön át, bennük
Az erő, mint nem mozgó,
Mélyalvó potenciál.
Elvesztem, ha nincs
Egy ismerős arc, nincs egy
Origo, mihez
Viszonyítani lehet,
Lebegés csak az élet.
Ki elveszti az
Embert önmagából, már
Hiába keres,
Visszanyerni nem lehet,
A tévutakba veszett...
Kivesznek az emberek a Földről,
Csak a hiénák maradnak
Egy darabig.
Azután felfalják egymást, s
Marad a sivár pusztaság.
Csapdába akart
Vetni a világ, eltűnt
A mély gödör, hol
Álltam, szigetté lett, s vitt
Messze szellő és öröm.
Szimbiózis vagy
Közösség, mi erősebb
Kötés, amit a
Tudattalan teremt, vagy
Az, amit a józan ész.
Virtuálisan
Lovagolni hullámon
Más, mint a vízen,
Nem érzed szél illatát,
Tarajok kihívását.
Nem vágytak arra,
Rossz rendszer tervezői
Legyenek, de mit
Ők figyelmeztetésnek
Szántak, abból kész terv lett.
Filozofálni
Luxus, mondják egyesek,
Olyanok teszik,
Akik az életükért
Sohasem küzdöttek meg.
Be vagyok zárva
E Földre, börtönőrök
A vezetők, azt
Állítják Édenkert, de
Az Embernek gyötrelem.
A víz lényei
Vagyunk, mint minden élő
A Földön, ember,
Állat, növény víz nélkül
Nem lehet, soká nem él.
Minden feltámad
Újra, rossz s jó egyaránt,
Hatalmat akar
Az egyik, másik békét,
Éltet, teremtést kíván.
A fény gyereke
Szeretnék a jövőben
Is lenni, apró
Molekuláim tudják,
Fénykódot hogy használják.
Elvesztett jegyzet,
Elveszett műszerek, tán
Jelzések, erre
Keresd, mi a tudatból
Le a mélybe süllyedett.
Nem tudok sírni,
Már régóta nem, félek,
Kiszáradt vén fa
Lettem, sírást, nevetést
Elvette az életem.