Molnár Jolán
Ez a Panoptikum Világszínház ős-
bemutatója! Ismerős, idegen,
grimaszokra húzott maszk, izzadó bőr
fölött halálsápadt a smink. Hidegen...
a sínek között tilos az átjárás,
körül kerítés, fönt magasfeszültség.
a vonatablak lehelettől párás,
mozdony dohog, még hidegek a fülkék.
Mária, Mária, szentséges rózsafa,
mondd, mégis mi lett volna, ha
Fiadat nem szögezik keresztre?
Isten egyformán szeretne
minden követ és élőt, mint így?
Závár kattan, hasalsz a jéggel hártyázott
árokban, zsigerig karcol a célkereszt.
Tört tenyérrel szorítasz izzadtra ázott...
a szomszédban kiadó apartman,
fönt idegenek, alattunk mások,
zárt ablakok redőnnyel takartan...
teatojással szűröm a hajnalt,
az elengedés fém-íze ínyemen
fogrémmel se közömbösíthető.
őrölten szeretlek, megszoktam,
hogy két cukorral is keserüllek.
az időkabinban létszimulátor,
rég levált hordozórakéta-anyám.
aprót lélegzek, csak néha bokákol
föl a torokba gyűlt kozmikus magány.
Az alig létezésen túl konkrét
döntéskényszer a tarthatatlan lét.
Gerinchajlító derékszögleten
"csak tervezem, csak épphogy fölvetem
Életkönyv lapján szétfolyt a tinta,
ráncokat árkol arcvonásainkba.
A Kisded jótékonyan kitárja áldás-
osztó kezét, s a három csillag elvezet
a lélekfénnyel tündöklő éji szállás
nyugalmához, melynek titka még itt lebeg.