Molnár Jolán
Rekviem Felderítőért
...a kutyaszőrt, ne maradjon nyoma.
Nem tudom, miért mesélte
el, a kis keverék kant nem láttam soha.
Egész úton róla fecsegett,
rejtett lelkifurdalást kompenzált talán,
hogy miután meghalt sógora, az ebet
kitette egy lovastanyán...
nem készültünk januári tavaszra,
havat se láttunk még, s a kopárság untat.
élesztőhólyagos tésztát dagasztva,
kisütve csillapítjuk mohóságunkat.
Távoli, hideg aranyrög fönt a nap.
A vattakabátos csórón vizelet
hűl. Fagy tűje szurkál, orrodba tapad.
Kintről huzat húz, padsorban hiszekegy
akciós őrjárat,
a vevő akkurát,
skubizza az árat,
törölget ókulát.
Ez a derék nem darázs.
Fekvőtámasz? Ez blamázs!
Zsír rezeg itt, nem izom,
szüntelenül fogyizom.
porcica, porcica lebben,
méla kaszások a spájzban,
táncol a mop a kezemben,
jön, mire annyira vártam.
ma reggelre a házunk előtt
megcsonkolták a nyurga fenyőt,
nem hallottam, mikor sikoltott.
azt mondtad, hosszú ősz lesz, késik
a hó, mégis beleborzongok,
ha a holdat ködök csipkézik,
s a tócsán gyűrűznek a gondok.
most már csak egy apró lépés,
az angyalok mégis késnek.
ma se felhőtlen az ég, és
még fáj, ha visszaidézlek.
a vonalról kihajolni esélyes,
de addig muszáj görbedni a hátnak.
talpalatnyi létet drót feszélyez,
egy lépés, és megboldogul a bánat.
már máshogy élsz, máshol élek, de
néha kell egy kis só a sebre.
bámulok egy repedést a falon.
elveszett a ruganytartalom,
lehervadt a szeretők kedve.
hideg kőlap az ágyad.
krizantémfejek bágyadt
fagyhalálra várnak.
kővázában évül el
tetszhalott vágyad.
Telihold vagyok, bolygód a planétám,
közös szempontunk a Nap. Ufónak
is nézhetsz. Égig nem ér paszulylétránk,
de nézd, körénk indázik a futóbab.