Molnár Jolán
már koraérett cseresznye-
ikrek bújnak a fűzöldbe.
eső kopog az ereszre,
telóm jelzi, hogy feltöltve.
sípoló légcsövemre tapad
ez a kaparó, szúró érzés,
csak makacs köhögés napra nap,
tükörbe bámulva nem kérdés
Nézdegél, majd pihés buksiját vállamra
bólintja, mosolya jól áll kék szeméhez.
Kalimpál, apró kis öklét nyálazva,
szája görbül, hamar eltörik a mécses.
már kiírtam magam a világból, szétesve
bámulom a fakó-bordó, fényesre
ült székpárnán a drapp kockákat,
bocs, négyzethálókat. az ált. iskolában
ez volt a heppje a számtan tancinak.
Zöld tincseket hintáztat a lenge lég,
ablakomra nyílnak a fűz barkái.
Hamar hervadó szépségük zsenge még,
s a múló bájban van némi altáji.
egy gondolat bánt, a tudat letapad,
és mindenünnen szivárog a hideg.
a túl nagy bajban a szó is elapad,
s a csőlátástól szürkébbek a színek.
holdas körmön a fáradtság lehalad.
képernyőről csatornalé szivárog.
tarlótűz támad, és a fűbe harap,
farkasfoggal szakít hóvirágot.
Petőfi nem kell törpéknek,
lelke tág Tökmag Jankóknak,
dől a tölgy, vagy állva korhad,
derekát mégsem törték meg.
Hajnalok hűlt helyén a madár se jár,
a téren minden mozdulat néptelen.
Innen nincs hová, lezár a szemhatár,
de még átszivárogsz könnyön, képzeten.
Én már nem veszem be az Istent,
egy hitem van: a Yes-től a Relayer.
Csak nevetek az ördögi, kisded
mesén, hogy elkárhozok jó eséllyel.
a szerelem szívkarambol,
nemek lelki demója,
hullámhosszon finomhangol,
belsődet kipakolja.