Molnár Jolán
a november olyan férfias ma,
szájsarkában pipa,
füstszalaggal körülszíjazva
pöfékel, amíg kialszik a
varázs. tollal karcol a kopott
asztalon papírt. bagót sercint,
becsukja a pipakupakot.
minden kritikus ponton más krízis,
a provokált kísérletek ismert
tartományán savas a szájíz is.
korridorral keresztezett kiskert
sírok suttognak az útszéli fáknak,
de a mohafoltos mészkőlap hallgat.
kihalt a temető, már alig látlak,
apu, hogy idejárjak, nem akartad.
Rácsok foghíján jár az átkos huzat.
Kussban kushadsz, lassan rád köt a téglák...
pirkadást hasít a félhold,
csillagmezőt learatta,
isten hűlt helye az égbolt,
bánatkővel van kirakva.
Fölszálltál lazulni, könnyebbnek látszott.
Nyers a hír, gázol a szó, a szív csóré,
a cinkék röptét figyelem, fázok,
majd elapad szemsarokban a sólé.
Elengedés
Rajtad feledtem
pillantásom - szemtelen
vagyok, de látlak.
Hőség tenyerel még a tarlóra.
Bogyóit festi a kutyabenge,
szamárkórók haja hullik lenge
csomókban. Most ugrik a kvarcóra...
úgy rétegeződik rád a múlt,
mint a másodéves avar.
arcod nemezesre fakul,
elhalványodsz, és nem zavar
Retróban utazom át az egykor voltot,
Igaz, hogy manapság a csoki-réten
már negédes Milka-lila foltok
tehénkednek, haj, bezzeg régen...
szívem üres óratok,
lélektől erjed a köd.
száradni kilógatott
rongyaim hideg dögök.
Félhomály, konyhazaj. A falra freccsen
langy légben egy lassan hűlő hangulat.
Kapcsoló kattan, és e nyári esten
asztalra görnyedve időt így múlat