Molnár Ibolya Erzsébet
Tűnt időkön néha átsuhan a lélek,
Nem érintik ott már varázskövek...
Ha még sétálhatnék
A szülői házban, az régi, erős,
Akarnok, de jóindulatú énem,
Mely azóta már rég elveszett,
Visszahozná.
Lelkemben hordtam vágyát,
S nem bántam az évek múlását.
Akartam, hogy szépségét kitárja,
S engedje, hogy magamba szívjam
A világi gyöngyszem áhítatát.
Letörli szájáról az ételmaradékot,
Nyel egyet, nem szól, nem vádol.
Hosszasan s elmélázva ül,
Az élettől lassan önmagába hülyül.
Ítéletet mond-e a Sors,
Vagy csak újabb terhet ró rám,
Nem cipeltem még eleget
Zsákszám,
Görnyedtem alatta de sokszor,
Most mégis
A Halál velem táncol.
Olvasom verseid, melynek sorait
Már ismerem oly régóta.
Hisz még a könyvkötésben is segítettem,
S te buta, azt mondtad, bűntudatod van,
- You make me feel guilty -.
Mint hópelyhek szakadó sűrűjének
Meghitt csendje,
Védőburkának minden apró kis nesze...
Istenem, miért, hogy minden napot
Álmatlan álomból kelve érek meg,
Éjjeleim rémálmokkal telítődnek,
Agyamba bevésődnek, berögzülnek...
Faludyt olvasom és hagyom,
Gondolata deprimált lelkembe
Mélyen belefonódjon.
Oly nagyon egy a két gondolat,
Mindkettőnket taszított a tudat,
Hogy a Földön a nihil tombolhat,
S ő ki is mondta: az embernek csak
A jövő évszázad maradt hátra.
Mosolya halovány,
Boldogsága még csupán talány.
Hófehér ruhája, csokornyi
Fehér lilioma karján,
Egy érett Nő vágya,
Melyet elfojtott sóvárogva,
Nem tehetett róla háborúban kamaszodva.
Alfred de Musset szonettjét
Madame Menessiertől,
Tán` nincs nő, ki irigyelné.
Éj falai ledőlnek,
Sápadt Hold világa kihuny,
Csillagok szenderülnek,
Nap aranyló szikrája gyúl.
Egy hatalmas világtenger
Pillanatcseppjei vagyunk,
Időben és térben egyre csak porlunk,
Porlunk, porlunk.
Tisztelet
Neved meggyalázzák álarcban,
Nyomorúságod él tovább,
Mint elhalt lepke a bábban.
Szívmelengető zene,
A The Shadows gitárhúrjai
Hódítva hatnak szívemre,
- közben becsukom ablakom,
A hideg, esőszagú, őszi levegő
Átjárta kis szobám,
Jó lélegezni, egyedül lenni,
Magányosan eltöprengni.