Molnár Attila (Lash)
Távol a város zajától, kinn vidéken,
túl az emberektől rejtekem van nékem.
Nem is rejtek az, csak egy csöndes kis táj,
melynek közepében nagy almafa áll.
Nem vagyok egy varázsgömb,
Az igazat látó.
Nem vagyok jóstehetség,
A jövőben járó.
Egy szál a szeretet,
Mely az élethez köt engemet.
Fonál végén lógó gombolyag,
Az vagyok, mely ott marad,
Mert erős a fonál.
Szeretet, ez te volnál.
Nemrég még volt egy múzsám, aki elhagyott,
Mondván, hogy szülni fog egy csillagot.
Anyu és apu nagy-nagy örömére
Meg is érkezik úgy... azt hiszem... hó végére.
Gonosz voltam veled,
Aljas voltam, szemét.
Gúnyoltam benned
Az élet gyöngyszemét.
Lehetsz szomorúbb, mint amilyen boldog voltál
De igen,
Nekem is lehet majd derűs és boldog egy nap.
Hiába hittem, hogy álmaim szétfoszlanak.
Most itt van a várva várt ő,
És örökké enyém marad
E bárkinél gyönyörűbb nő,
Kiért szívem majd megszakadt.
Mint egy angyal,
Fehérben, szárnyakkal,
Glória kalappal.
Nem szól,
Csak áll némán.
A vidámság farkas legyen
A bárány helyett!
Űzze messze a rossz kedvedet!
A hajad, a szemed.
A szemed, a szád.
A mosoly az arcodon
Nekem a világ.
Szétszakítottak minket rossz nyelvek,
Mert megirigyelték a szerelmet,
Mi köztünk volt és mi azonnal lángra gyúlt.
Váratlan szerencseként az ölünkbe hullt.
Nem szerelem volt az, csak akkora szeretet,
Mit létrehozni is képtelen a képzelet.
Szeretlek, te gyermek.
Szeretlek, te drága.
E kegyetlen világnak
Boldogságvirága.
Karácsony éjjelén, a szeretet ünnepén
A táj sötét és rideg,
Nem zavarja nyugalmát a nagy hideg.
Csak a hópihék hullnak a magasból,
Fehér leplet készítenek a szabadból.
Nem érzem az ételnek ízért,
Az ital pezsgését a számban,
Ha nem érzem a melegségét,
Figyelmét, törődését irántam.
Mióta megláttam,
Azon gondolkodom,
A teremtő mi végre
Alkotta vajon?
Tenyere tengernyi munkától kérges.
Arca sohasem volt dühös vagy mérges.
Ha mireánk néz, nyugodt és mosolyog.
Büszke mellében hatalmas szív dobog.