Moldoványi Tímea
Sok versem szól már szerelemről,
S általam cipelt keresztről.
De még egyet sem írtam hozzád,
Nehezebb, mint azt gondolnád.
Az élet egy mókuskerék,
Mondták egyszer anyámék.
Akkor még nem értettem,
Azóta bizony felnőttem.
Íme, ma betöltöttem a 30-at,
Eszembe jut sok szép, rút pillanat.
Gyerekkort most végleg hátrahagyom,
Bár még hallatszik bölcsődalom.
Sikolyok szállnak a levegőben,
Eddig éltünk csak gondtalan
Buborékban, rózsaszín felhőben.
Sokszor kérik, mesélj magadról,
Ilyenkor rájövök, nem egyszerű a protokoll.
Az ember mindig nagyon összetett,
S ami többnyire meghatároz, az a tett.
Keresek, néha már nem tudom, mit.
Csábít az éjszaka, a Hold nyugtalanít.
Keresem a sötétben a hangod, a lépted,
Utánad indulnék, bár te sosem kérted.
Hiányzol, próbálok túl lendülni,
Ám nehéz a szív ellen küzdeni.
Még ha az a szív már megfagyott,
Nélküled akkor is semmi vagyok.
Némán bámulom a tájat,
De hangos bennem a bánat.
Szívem visszahúzna feléd,
Karjaidban lehetek csak egész.
Kinyitom reggel a szemem,
Ráébredek, nem vagy velem.
Az ablakon bekacsint a Nap,
Szívem nem éled, hallgat.
Hazudok neked, hazudsz nekem,
Pedig úgy indult, mint a szerelem.
Civódással, majd édes érzelemmel,
De hibába kapkodom utánad két kezemmel.