Miskolczi Ferenc
Varázsod szép varázslat,
Magad bennem meglássad.
Vörös ajkaid csókja
Életem monológja.
Éjfél pillanatára megállok.
Örömök, bánatok s űző-álmok
Térnek megint lelkem kis-zugába.
Múló évem emlékvilágába.
Sétálok, s emlékeim őszi alkonyon
Tűnnek, mint elmaradó, méla fasorok.
Hűs szellő érintése arcomon,
S távol kattognak rakott vagonok.
Mosolyodban ragyogni lássam
A legszebb szerelmedben szemeid,
S szívem legmélyére már elássam!
Gyúlnak az adventi gyertyafények,
Áldását kérve legszebb csillagos égnek...
Mikor a legsötétebb az éjszaka,
Legszebben ragyognak a csillagok,
S kikönyökölnek mosolygó angyalok,
Akkor nyílik hiányod ablaka.
Jó volna már látni Téged.
Daccal üzenni e megszépítő
Messzeségnek. Most arcképed
Pillanat - mosolya nekem éled.
Egyetlen-egy vagyok Neked,
Ujjaim közt, akár ecset,
Arcod simogatva, átélve fest.
Estedben rejtező érzéseket.
Látod, létünk tart egymásnak,
Csókban nyíló napok elmúlásának.
Kezem fogja kis kezed óvón,
Mosolyunk éljük már magunkhoz méltón.
Maradj nekem mély s végtelen
Csillagod örök fényében.
Tüzes, vágyó messzeségben
Hittem, már elérhetetlen.
Bocsáss meg,
Ha nem fogtam bízón s bíztatva kezeidet,
Mikor nyomasztó gond válladra telepedett.
Megbocsátok,
Ha takartad tettedet, s nem fogtad kezemet.
Ölelése, minden kincse
Valami örök varázslat.
Csendesít váró álmokat.
Szeretek valakit, csókjait.
Simogató kis kezeit.
Büszke mandulaszemeit.
Szavain éledő álmait.
Ki főz nekem lecsót nokedlivel?
Elmesélem hát, ezen eset velem miként esett.
Esteledett. S korgó gyomrom jelezte, megéhezett.
Nekiláttam s átkutattam a konyhapultot,
találtam is paprikát meg paradicsomot.
Szél viszi már el csendes éjben árván.
Holdfény ragyog törve felhők lágy fátylán.
S a csillagok, mint kis éji ablakok,
Fel-feltűnik tűnve kedves alakod.