Mikita Róza
Verset írtam-e neked? Emléked feledtem-e?
5 éve sírtam nélküled, közeledben remegtem.
Nemet is csak magamban fogalmaztam meg.
Féltem. Képzelt tetteim valódi eredményei vajon miért maradtak el?
Táncoló csillagok,
bennem csillogó dalok.
Oh, ragazzo mio!
Vagyok, mert létezem. Minek fékezzek?
Volt kiért léteznem, s mindenem, életem.
De most nincs, csak lebegek.
Rég történt már,
nem emlékszem.
Elkezdődött életem
legnehezebb éve.
Dróton függve, Naptól fűtve, csendben ültem.
Kint a kertben minden este széllel szemben.
Emberi inga, óra nyelve kínja, némán ringtam.
Magány a nyugágyban, így találtam hazára.
Meredek lejtmenetben karóba dőltem.
Átölelt karjával s szemembe nézett.
Pár hónapja történt csupán,
felkavaró reggel volt, február...
Hasonlót még nem tettem,
Elmesélem reggelemet.
Átlagos, szürke hétfőmet,
Ajánlva társaimnak főleg.
Múlt hónapban még dalolva,
félve bár, de karjaidba karoltam.
Hagytam, mint gyermek naivan,
hogy szerelemre taníthass.
Kisgyermek fejét az ágyába hajtja,
a közelgő vihart félelemmel hallja.
Anyja a konyhába iparkodva pakol,
bár be tudna zárni minden ablakot.
Iskolánk oldalánál, ott a kerítés sarkánál
áll magányosan a kitartó, öreg iskolás.
Őszi szerelemnek bús véget írt a szél.
Felejtenem kellett, tehát eltűnt minden remény.
Restellem, hogy kedveltelek, majd megszerettelek...
Két idegen didereg idebent,
Nincs nekik itt szerelem.
Nincs nekik itt szerelem, de
itt keresik hevesen.
Még egy új remény, csak te és én.
Mint egy megfakult, régi kép.
Hevesen járja át szenvedő szívemet,
mégis tudom, hogy nincs már velem.
Kis kék virág búsan, egyedül,
potyog könnye, de meg sem rezdül.
Magányosan ő ott a mezőn
csak párt kereshet, mint egy igazi szerető.