Mezey Marianna
mert
csúf
vagy
szép
az élet
(de míg)
éljük robog velünk a gyorsvonat
ablakaiban hímes álmokat mutat...
hová bujdosott a szépség, az élhető idő?
rohanó napjainkból csak hervatag öröm nő,
elnyűnek mind a gondok, a mindennapi kenyér,
botladozó lábunk többé csillagösvényt nem ér
utolsó felvonás; véget ért,
csak a végszó sajdul vissza még
a nyűtt jelmezek lefoszlanak,
s a díszlet is már avítt kacat
félek a delejes éjszakától,
hogy megbűvöl, hogy megigéz;
feledve mindent, hozzád futok,
s nem állít meg a józan ész
fákon sugdos a levél,
vándormadár még remél
szél matat a fák között,
a fecske már elköltözött,
bágyadtabb a napsugár,
arany sugara messze jár
szilánkjaira hullt a múlt,
a hittel épített kártyavár,
kidőlt-bedőlt falai közt
csak a megfakult álom jár
Nagyanyám asztalán 1967.
élethez, emberhez nem volt szava már,
útjára lélekben összecsomagolt,
szakadt imafoszlány remegett ajkán,
s a felszállni kész utolsó párafolt
éjszaka van, szikrázós, hideg,
ablakomon túl a fagy zizeg,
a domb alatt, valahol messze
gyorsvonat füttye hasít az éjbe
hideg szél cibálja a fákat,
letépi róluk a lombruhákat,
letépi a haldokló levelet,
s minden levél egy-egy üzenet
Uram, rabságba hajtott népedből
kiverték már az ősi imákat,
megrokkant vállán bohócként trónol
álszent kufár, a mágnás gyalázat
akikért nem gyúlnak hantokon mécsek,
és senki sem kérdi meg, nekik mi fájt,
akiket feledtek vagy sosem éltek,
s meg sem tapodták soha az út porát.
Aliza
ez a kép nem Te vagy,
ez csak múltadról szól,
Te a lelkem mélyén
vagy bennem valahol.
kint gyér fények között téblábol az éjjel,
valami mákonyos, nyűgös álmot érlel,
bent, a homályban sercegő gyertya lángja
rőten kerengő, makrancos táncát járja