Mészárosné Maya
Nagyanyám mondta egyszer:
Az álmot az Úr adja,
Az álmod a jövődet mutatja,
Hinni kell benne!
Ki ne emlékezne azon szép estekre és duruzsolásokra,
Amint anyja lágyan mesét mondott, százat, ringatta mély álomba.
Majd, mikor megkapta kis könyvét, forgatta, melyben csak képek voltak.
Sokszor előfordult, hogy a nap beborult,
S ez addig tartott, míg a felhő elvonult.
Elűzni a felhőt nem mindig egyszerű,
Akarat kell hozzá, s az biz nem egyszerű.
Pünkösd, tiszta fényed
Juttasd minden szívnek!
Hogy, ki szomorkodik,
Adjál vigaszt neki!
A múzeumokról a múzeumok napján
Imádom a múzeumok levegőjét,
A tárgyakat tároló üvegek fényét,
A képek és szobrok hideg fennköltségét,
A termek illemtudó, bódító csendjét.
Zajong, zsibong, ujjong, ünnepel ma az iskolám,
Nyolc év eltelt, június van, nyaralunk, nincs tovább!
Fergeteges a jókedvünk, hiszen ma ballagunk,
És nemsokára az egész iskola elhalkul.
Hirtelen jött a tavasz.
Csivitelnek madarak.
Cinege szól: nyitni kék,
mind így zenél, ki itt él.
Jézus tudta, érezte a végzetes óráját,
Ezért előbbre hozta utolsó vacsoráját,
A zsidó húsvéti báránynak elfogyasztását.
Első táncunk lelkemen megérintett!
Erősen átölelt s biztosan vezetett,
Tudtam, vele éltem táncát is lejthetem.
S majd a táncban és az életben is vezet.
Március tizenöt a legmagyarabb nap,
A szívünkben sajátos szimbóluma van.
Szabadság, fejlődés és nemzeti tudat,
Ereje nem kopik évszázadok múlva.
Elmúlt végre a hideg tél,
Kiskertemben varázslat,
Tavasztündér már ideért,
Földből csal virágokat.
Kékes hajú, karcsú, idős hölgy ül benn a szobában.
Kezében könyv, a háttérben szimfónia szól lágyan.
Egyszer csak leejti kezéből a könyvet ölébe,
Könnyes szemmel elmereng csendesen a messzeségbe.
Míg meg nem ismertelek, nem is tudtam tán,
Mi a mindent elsöprő, igaz boldogság!
Lehet, ezért nem volt tartós a boldogság.
De rád találtam, s tudom, mi a boldogság.