Mészáros István (robe)
Ráz a hideg, mégis veríték lepi el testemet.
Menekülnöm kell, de hova és mit vigyek?...
Ne nézz, mintha értenéd,
önálló gondolat fejedben
még nem fogant.
Tekinteted parázs,
de ez nem elég.
Az emlékezet, mi megkopott,
már nem pörgeti vissza a szalagot.
Úgy alakítod az életed, mint az agyagot,
Te hány sávban rögzíted az anyagot?
Van valahol, ott nagyon belül egy sziget.
Benned mélyen, a lelked tengerében,
pontosan a szív és a lélek tengelyében.
Ahova csak a legigazabb érzéseid viszed.
Szűk kereteid között
rabod vagyok, míg élek.
Bár sosem tűnsz elégnek,
Te vagy mindenekfölött.
Míg élt, minden szava
halálos kardcsapás volt.
Hazaszeretete szívünkbe markol,
a nemzet örök harcosa.
Milyen csodaszép alkotás
ez a végtelen világ.
Hisszük, hogy végtelen,
de elhervad, mint a virág.
Mintha mindenki keresztje
az én vállamat nyomná,
úgy érzem, nem vagyok már
én a sors kegyeltje.
Forró fürdőm gőze
lecsapódik a tükörre.
Mint álombéli látomás,
gomolygó ködben látni más.
Sok-sok év, ami végtelennek
tűnt, az most elröpült,
hirtelen vége lett.
Ezért e sok virág.
Szárnyal velünk az idő,
egy lépés szinte egy év.
Hogyan mérhető az élet,
nem tudod, meddig élsz.