Mészáros István
A szoba közepén ülve
Csak a "bakelit" sercegését hallgatom,
A szoba közepén ülve
Most az egyszer itt bent is rágyújthatok.
A szoba közepén ülve...
Mennyit ér az élet,
Ha otthonom, mi porrá lett?
Mennyire lehetek megrémülve
Itt, a sírhalom mellett ülve?
Varjak hullanak a szürke égboltról,
Füstfelhő terjed, belélegzem porát,
A holdfény tükröződik a sírokról,
Meg kell innom az örökkévalóság borát.
...mezítláb
A parázson én megállok,
Tovább én már nem sétálok,
Bámuljatok, igen, látjátok?
Most hogy valami igazán fáj?
Rajtam már nem, de tényleg senki sem,
Én sem, más sem, senki nem segíthet,
Vagyok, de minek,
Mennék, de minek...
Az éj leple alatt a macska, mint nesz,
Üvegszilánkokon én mezítláb lépkedem,
Éjsötét világosság, nincs zaj, nincs csend,
Kínzókamra körvonala, mi holdfényben lebeg.
Itt vagyok, kedvesem, látsz tán?
Vagy megint rám tört a láthatatlanság?
Jó ez így, csak sokat fázom talán,
Nem vagyok jól, de senki sem kérdi már.
Az erdő hangjaira ütemesek lépteim,
Fákon figyelő szemek, mégis ki ez itt?
Lesben félni mégis jobb, mint megijedni.
Milyen igaz, ők legalább figyelik lépteim.
Uram, mondd kérlek, Te tudod, hogy ki vagyok?
Mert utamon úgy érzem, egyszerűen csak bolyongok,
De ki vagyok? Nem tudom, nincs meg a kirakós,
Egy monokróm képet a kezemben (hosszan) tartok,
Megtalálom-e magamat, ha csak fájdalmak és falcok?
Igen, lehetnék én is,
ki diplomával kezében
munkáltatók kedvence.
Igen, lehetnék én is,
ki fakanállal kezében
jaj, de konyhatündérkedne!
Hova, hova jutottunk?
Mondd meg kérlek, Istenem,
Mert körbe-körbe nézek,
De eltűnt az értelem.
A vihar nincs szűnőben érzelmeim tengerén,
Érzem, ahogy hullámok szakítanak szanaszét,
Hol vagyok? Elmentem!
Annyit üzennék, hogy engem ne keressetek még!
Szürke égbolt alatt esőben sétálgatok,
Utamon kedvenc színeimmel találkozom.
Sárga, bordó és barna talán,
Már nem lesz rajtam soha talár.