Megyesi Péter (Stewei)
Világot jelented nekem, de másnak adsz csókot,
Ágyamban egész este csak forgolódok,
Rád gondolok, majd megjelensz az álmomban,
Arra vágyok, hogy a kezedet megfogjam.
Ragyogást szemedben a könnyek elmossák,
Hirtelen változtál az életemben álommá...
Lelógatnánk lábunkat a város pereméről,
Szépséged a holdról nézve is megigéző,
Ülnénk csendben nézve egymásra,
Szemedben jövőnket megláttam.
Egy lányt szerettem én igazán,
Aki virágzott a szív udvarán,
Elhalkul lassan a balladánk,
Nem tudja felfogni, mennyire fáj.
Elteltek az évek,
Elteltek a hónapok,
És még mindig szeretlek téged,
Folyamat ajkadra szomjazom.
Mikor véget ér az éjszaka,
Mindig más nőnek az illata
Érződik a párnámról,
Nem félek a karmától,
Mert tudom, kivel mész haza.
Mire visszatérsz, talán felnövünk,
minden év csak szépen elrepül,
elengednélek, mert beteg a lélek,
úgy fáj nagyon.
Mind a ketten hibáztunk,
Megőrjített a rabságunk,
Démonok várnak a szobámban,
Ördögnek voltál a szolgálja.
Megláttam egy lányt, de olyan ismerős,
közelebb mentem, és elfogyott a levegőm,
ő az, akit álmomban láttam mellettem,
szemében most is látom a kék tengert.
Nézz újra rám, ezt kívánom,
Ahogy akkor néztél rám a sétányon,
A csillogó szemed nem felejtem,
Hiszen a felhők között lebegtem.
Hirtelen túl nagy a távolság,
Szememre nem jön álom már,
Mióta elmentél, visszavárlak
Az elhagyott házban.
Üres utcákon járok a hajnal melegében,
Hiába keresem, többé nincsen menedékem,
Vajon a pokol vagy a menny?
Nem száradnak fel egykönnyen
A szívemen hagyott könnycseppek,
És még egy érintés
Vált újra semmivé.
Mondd el, miért kellett hazudnod,
Adtam az életemből egy darabot,
Azt ígérted, jóváteszed a hibád.
A hangja egy szirén csapdája,
A hangok szíveket találnak,
Engem is elcsábított énekével,
Figyeltem őt első hallásra.