Mátray
Hol is kezdjem megint?
Nincs már eleje
S vége sem.
Csak a múlt keze,
Mely megint megint...
Egy álmot álmodnék
Kézen fogva, veled,
Kelnék át a Nagyvilág
Kerekén, ha engeded.
Éjjeleknek éjjelén
A folyóparton ücsörögve.
Magányosan gondolkodom,
Összetörve, meggyötörve.
Szótlanul tűröm tovább
A fájdalmaim sorát.
Ismét csak az iromány
Nyitja szabadságom kapuját.
Ha te lennél a Föld,
Én lennék a Hold neked.
Kísérném a nappalod,
Őrizném az éjjeled.
Pirkad már a Napsugára
Szeretett kis falucskámra.
Kakas helyett a disznó visít
Tátott szájjal a pálinkára.
Nehéz levegővel vívom
Magányos harcomat.
S közben...
Könnycseppek hódítják
Kiszáradt arcomat.
Kusza, kósza képzelgések,
Könnycseppek és szép emlékek.
Rózsafüzér a tükör alatt,
Nagymamától csak ez maradt.
Nem értem, de várom,
Epekedve várom.
Keresem az álmom,
De sehol sem találom.
Eltelt már négy év, s újra neked írok.
Elmúlt már éjfél, de aludni nem bírok.
Gondolatim ezrei csárdást táncolnak.
Emlékeim százai hozzád láncolnak.
"Ne várjuk meg, amíg késő lesz."
Kínzó fájdalmakon,
Keserves ordításon
Beszűrődik lassan,
Beszivárog a félelem.
Emlékszem, mikor
Elkezdtük a játszmát.
Én a sötéttel,
Te a fehérrel
Voltál.