Máté Lászlóné
Sosem fogadtál el engem,
Csak egy gyom voltam szívedben.
Ott, a virágok közt csendben,
Ott sírtam, hogy szeress engem.
Már nem rohanok...
Már nem rohanok, lassan ballagok.
Az úton szép virágokat látok.
Gyönyörűek a kis vadvirágok!
Rohanva nem fogott meg csodátok...
Még forró a nyár utolsó sóhajtása,
Még csilingelő
A patak csobogása.
Még él szép virágok életsóvárgása.
Már nemsokára eljön a hervadása!
Hiába mennék a régi házunkhoz.
Már nem tudok szólni édesanyámhoz.
Hiába várnám, karja átöleljen,
Fent van a mennyben, ott csillag-közelben.
Hozzád indulok, édes unokám.
Lábam nyoma ott van az út porán.
Orgonaillat szellő mosolyán.
Gondolatom ölel, édes csodám.
Oly fájdalmasan sír a tavasz,
Oly fagyos lett a lehelete.
Lelkében nagyon sok a panasz,
Fáj neki Földünk kinézete.
Életedben...
Feletted az elsuhant évek,
Szép színű hajadból lassan hófehér lett.
Az arcod ránctól csipkézett.
Leszek én becéző szeretet a lelkedben,
Kedves, halk melódia a tűnődő csendbe`.
Örök, ölelő fény élettörténetedbe`.
Csak ott lehessek, éljek mindig a szívedbe`!
Egyetlenem!
Már csak pár óra ebből az óévből,
Talán újév dalol majd minden széptől!
Talán óv mindenkit a szenvedéstől!
Talán utat tör már a rettegésből!
Egyszer hiába gondolsz már rám.
Egy magányos napnak alkonyán.
Majd ölel egy szeretethullám.
Emlék a boldogság oltárán.
A forró nyár elbúcsúzott,
az ősz elől Ő elfutott.
Már hűvösebbek a napok,
Színesek az alkonyatok.