Mary Lance
Hé, te bácsi, Mikulás bácsi,
Állj meg egy szóra, ácsi, ácsi.
Levelem az utolsó pillanatra hagytam,
Írtam már százat, de mind elpotyogtattam.
Ma már dühös szó nem hagyja el szájam,
Előzőket is szántam, az az egy vágyam,
Hogy szűnjön ez az emésztő sötétség.
Jó ideje már, hogy nem ragadtam tollat,
Nem tettem, mert nem tudtam írni újat.
Talán századszorra mondom el, nem féltem az újtól,
Századjára, hogy az ördög csalogatott el az Úrtól.
Századszorra mondom, én nem vívok felesleges harcot,
Jegyezd meg jól, én nem mutatok hamis, hazug arcot.
Én nem tudtam eltemetni, ami megtörtént,
Maga a kín termelt gyümölcsöt virágzó fáimon.
A gyomrom szorult teljesen össze,
A kezem éreztem megkötve.
Nem féltem mégsem,
Mert akartalak.
Ősz kopogtat immár az ajtón hajszálakba fonva,
Semmiség volt, egyszerű csepp a tengerbe dobva.
Talán tényleg meg van nekem mindenem,
Család: férj s két szerető gyermekem.
Generációnk hírhedt, sohasem híres,
Jövőnk van, ám ez mindenképp kétséges.
Az alma nem esett messze fájától,
Csak épp nyüves, kiesik szájadból.
Csillagom már nem ragyog,
Szó szám nem hagyja el, csak gagyog.
Soha nem mertem álmodni nagyot.
Mindig mondtad, ne keressem a bajt,
Azt hittem, könnyebb lesz így majd.
Vény nélkül kapható orvosság,
Mégis kikerült a boldogság.
Ó, bárcsak tudnám szóba önteni, hogy szeretlek, édesanyám,
Te vagy, ki éjjeleken át hordozott törékeny, pici karján.
...
Csak a kért vizem szénsavmentes.
Csak a jövőnk, mi kétséges,
A cinkosok némák, mindenki más vétkes.
Írjuk le, mert ez majd szépen cseng,
Talán rímel is rá majd a csend.
Csak ordítok úgy, hogy Jézustok a keresztről essen,
Ki ha úgy gondolja, csak tessék, hát rám követ vessen.