Marton Paul
Lángol a Föld, lángol az ember,
hamuba temeti elhagyott életét,
füst gomolyog, pára száll, leheli lelkét,
emlékeket hagy a lángtenger.
Az orrát fent hordja,
alatta söpredék,
szeme horizontját
nem nagyon kaparja.
"Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot",
szemembe néha csípős könny szökött,
mikor a mezőn hűtlenek taposták
az általa teremtett virágot.
Ruhát, arcot, lelket váltott a természet,
a hűs szél búsan kesereg, nem unatkozik...
Pokol és menny, föld vagy ég,
Ti már tudjátok, hol vagytok s miért,
megsiratott szép lelkek,
száll felettetek őszi felleg.
Telnek-múlnak az évek,
a kis tücskök mindig zenélnek,
a Nap mindig ontja sugarát,
az idő gyógyítja baját.
Életed muzsikál, pengeti
dalát, göröngyeit egyengeti.
...zilált álmaimban a Nap fagyasztja szívemet,
felborult az ősi rend, apasztja lelkemet,
életem koloncként bökdösi elvetélt sorsát.
2019. április 15.
Nagyhét első varázslatos napján
valaki bosszút állt Europán.
Testemből sarjadzó törvények teremtik
körülöttem a delejezett rendet,
súlytalan, színes levegő rogyadozik
szabadon, tágas, erős világért eped.
Megyek, megyek, mikor magával ránt a végtelen,
habár képtelen felfogni a lanyha értelem,
az elhalt sejtjeim akkor már halkan zümmögnek,
majd helyettem bőszen a távolból integetnek.
Szörnyű fordulat
Szamár hátáról lógott le sarus lába,
bekocogott a szentség városába,
hozta a világváltó megújulást,
szívében, lelkében a tiszta áldást,
virágesővel fogadta a tömeg.
Gurulnak az üveggolyók,
színesek és szépek,
zöld pázsit harmatában
elcsúszott egy részeg.