Marton Paul
Felébredtem álmomból, elillant a múlt,
minden, ami jó, rossz volt, és idegen,
eveztem nemrég szép tiltott vizeken,
öröm, a bánat könnye valóságba fúlt.
Messziről jöttél,
célokat értél
nem mindenáron,
akadt egy Káin
vagy egy jó "Áron".
Rideg vagy, de így mégis szép és ígéretes,
élet folytatása, új remények kezdete,
új hónapok jönnek és küzdenek, légy ügyes...
Megérkezett a tél szokás szerint,
csendben jött, havat sem hozott,
az ember már csak legyint,
mert fehér karácsonyról álmodott.
Mosoly indul felfele
Isten áldásával,
szép ajaktól szem felé,
szeretettel magasztal.
Az idő fogságában élem életem,
hátra nem, csak előre menetelhetek,
lépteim lassulnak, nem egyezkedhetek,
múlt belém kapaszkodik, mint a rossz szellem.
Elhalkult a falu templomharangja,
kis böjt csendben a testet ápolja.
Elnémult a zsoltárok dicsőítő hangja,
tisztulnak a lelkek szent fegyelemmel,
bűnöket mosnak imával, nagy türelemmel.
Halesz felett nyugatról zúgó szél nyargal,
maga előtt görgeti a fellegeket,
megbirkózik egy-két felhőpamaccsal,
szántó felé hajtja a varjúseregeket.
Süvít, vágtázik, fütyüli mérges dalát,
kitárja a házak szemét, száját.
Az ablak nyöszörgő zsaluját csapkodja,
nyikorgó kertkapu senkit sem vár haza.
Örök álmát aludja itt sok ember fia,
tudom, idevezet sorsom útja,
de mikor Isten kezét értem nyújtja...
Minden és mindenki szeret engem
"Minden s mindenki szeret engem,
ember lettem a szerelemben,"
lehajlik hozzám az árva ág,
suttogja lelkünk, mily egyformák,
ég felé nézünk, tavaszt várunk,
hogy nyíljanak vágyunk, virágunk.
Konok vagy, és elpusztíthatatlan,
sejtek közt járod virtustáncodat,
neked föld és az ég lakhatatlan,
emberi test kell, hogy pusztítsad azt.
Nem lopakodott, hirtelen érkezett,
maga mögött hagyta a kifulladt nyarat,
ami volt, elmúlt, mindent nyíltan letagad,
esőt hozott, mire a föld kiéhezett.
Utolsó felvonás az élet színpadán,
hátba vernek, meglöknek, még mozgok,
elmém tiszta, gondolataim világosak,
ne hagyd el magad, mondja fentről édesanyám.