Marton Paul
2019. április 15.
Nagyhét első varázslatos napján
valaki bosszút állt Europán.
Testemből sarjadzó törvények teremtik
körülöttem a delejezett rendet,
súlytalan, színes levegő rogyadozik
szabadon, tágas, erős világért eped.
Megyek, megyek, mikor magával ránt a végtelen,
habár képtelen felfogni a lanyha értelem,
az elhalt sejtjeim akkor már halkan zümmögnek,
majd helyettem bőszen a távolból integetnek.
Szörnyű fordulat
Szamár hátáról lógott le sarus lába,
bekocogott a szentség városába,
hozta a világváltó megújulást,
szívében, lelkében a tiszta áldást,
virágesővel fogadta a tömeg.
Gurulnak az üveggolyók,
színesek és szépek,
zöld pázsit harmatában
elcsúszott egy részeg.
És rám rogyott az erdő, párája torkon ragadt,
fújtattam, mint a gazdátlanul visító tüdő,
úgy éreztem, hogy testem elemeire szakadt...
Mondják, látszólagos bűnben így születtem
a semmibe, kalimpált lábam és kezem,
sós könny csípte kis szemem, mindenki becéz,
bambán merengtem, hogy mily rút ez az egész.
Pára festette szürke égbolton
egy kis napsugár áttöri magát,
hogy végre mosolyként kergetőzzön
az erőtlen, még fakó arcokon,
s magával hozza a csattanó pírt...
Keresem a jót, keresem a szépet,
álmomban a remény mindig dédelget,
csodálatosak ezek az éjszakák,
talán az ébredés lesz a valóság.
Ömlik, poroszkál a hangos tömeg,
és belőle többféle zászlók sarjadnak,
repkednek a szennyes, zabolátlan szavak,
ágaskodnak az utcai kövek.
Amikor összeér a föld és az ég,
a sikolyok egy halomba dőlnek,
surranva eltűnik a szorgos árnyék,
nem lesz tovább követője a bűnnek.
Hószikrák viháncolnak a fehér pamlagon,
Nap átöleli az öröm pillanatait,
a fényből jut bőven, belépnek az ablakon,
hogy beterítsék a házak vendégszobáit.
Belém költözött tündér arcod bája,
bőre virágszirmos, finom bársonya,
ártatlan szemed tengerkék világa,
pillantásod jövőt sejtő csodája