Marton Paul
Gyerekként féltem a szellemektől,
ne félj - köztük vannak jó angyalok.
Ezt hallottam az okos "nagyoktól",
felnőtt fejjel most mást tapasztalok.
Csak úgy zúg, borul a fáradt agysejt,
támasz nincs, se kapaszkodó karok,
az "én" képzelődik, egyet szól, sejt,
hogy talán nem is érzelem vagyok
Élő folyondárként kúsznak testemen
évek adta szépek, beteljesült remények,
csókokkal lezárt estém és reggelem
bontogatom vágyaim túlfűtött hevében.
Magzatként még élvezted a békés világot,
az anyai éden áldott szent tengerével
övezett szigeten az Úr óvott kezével,
vigyázott rád, mint tündöklő égi királyod.
Felhő pamlaga a zöld erdő felett
körbe tolong, a fák csúcsaira lóg.
A Nap meg-megáll, fátyla megremegett.
Mindenütt millió esőcsepp pereg,
megtördelik a fülledt, párás csendet.
Szerelem kiált, e vad világban
szétmarcangolt érzelem amolyan
kihűlt nyesedékként, rútul virít,
közben elméket szaggat, felvisít.
Fátyol libben, igazság billen,
elveszti a szó erejét,
a hitelesség halkan pisszen,
feladja valós szerepét.
Tükörből visszavert,
gyöngyöző gondolat
gördül a csempe falán,
cseppekre bontogat
félúton a fuga nyakán.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
leszek inkább énem mögött
világot rengetők dala.
Konok felhők repdesnek a szurkos égen
szélabrakos, süvítő fényektől félve,
megdermedt, darabos véremmel öntözött
pipacs szirmait vetélte, körülötte
felnyögött fájdalom testembe költözött,
álmomban fojtogatni kezdtek a szenvedélyek.
1905. április 11.
Felkelt a Nap, és ujjongva ragyogott,
tavaszt rikkantott az álmos pacsirta,
megszületett a költők géniusza,
hogy átölelje az egész világot.
tűzben fellobbant apró gondolatok
felégetik szurkos vélt bűneiket
öntudatlan őrjöngő áldozatok
keresik hűtlenné vált helyeiket
Mezítelen léptek puha zaja
oson a betonrengeteg fölött,
a tarka kockákon hajnal ébred,
ásítva rikkant, üres sóhaja
nem hallik, elfúl a házak között,
bura alatt megmozdul az élet...