Márton Dominik
Érzéseim, mint egy deres fa ágai,
Elágazó érzelmek életemnek kósza napjai.
A szívem jég alatt és hó fölött,
Felolvasztod szívemet, amit a hó elfödött.
Mi is volt mához 1 év s 5 hónapja?
Az életem legszebb napja.
A csend, mi néma sötétség bezár,
A magány elönt, mint pusztát az ár.
Mikor ébredek, a parázs fénye csillan a falon,
De már nem hallom őt fáradt hajnalon.
Hová futsz, te árnyalak,
Nem védenék meg a sötét falak...
Nincs, ki utat mutat,
Aki egy lehetőséget ad.
Vállamon keze, s úgy vezet,
Nem sebzi tovább sebzett szívemet.
Hol vagy, öröm, hol vagy, boldogság?
Sokat kerestelek, de nem jöttél már régen.
Annyi kín s annyi szomorúság,
Ahány fecske a napsütötte égen.
Vissza a suliba
Mikor kis falumban iskolába jártam,
Bizony, köhécseltem, anyu, megfáztam!!!
- Jaj, te szegény, iskola undoritiszed van?
- Á, anya, csak ez szófaj, ige, ez a fránya nyelvtan.
Emlékszem, nem is oly rég még kezemet fogtad,
Sosem hagysz el engem - emlékszel, ezt mondtad?
Csak egyszer hadd lássalak utoljára, bármit megtennék,
De nem kaphatom meg, s ez a tudat szívemben az ék.
Bárhová is nézek, látom a szemekben,
Kedvező az Isten, kivéve velem nem.
Mi földünk, minek tüdeje a növényvilág,
Tölgyfa, som s rózsavirág.
Szívem fogságban évek óta már,
Szíved mélyén őrzöd, mely kemény sziklavár.