Martinovics János
Abba a távoli tájba tekintek,
hol látni a gyermekkorod.
Ahol a hófödte téli napokon
szánkáztatok a domboldalon.
Én nem tudom, hogy lehetne másképp
megköszönni azt, ami a legnagyobb ajándék.
Mikor te Istennel szerződést kötve
teremtettetek erre az ősi földre.
A Kálvária-domb egyik lócáján ültem,
s néztem, hogy nyugszik le a nap a hegy mögé.
Gondolataim közt figyelmes lettem,
hogy csöndes a környék, de zakatol a gép.
Vol.01_margóra írt jegyzetek...
Egyébként én tényleg szerettelek,
ahogy egy ragaszkodó gyerek
sem akar elszakadni a szüleitől,
ha idegenek közt hagyják;
Úgy kötődtem én is hozzád.
Pár őszinte sor egy párhuzamos világból
Ott, a macskaköves téren
végre megfogtam a kezedet,
ahol éreztem, hogyan fut az erezet
sima bőröd alatt, benne az élet,
s mélybarna szemedben a szerelem.
Mit nekem, te mézes-mázas, szlogenekkel megkent, szerelemblődség, Valentinnek napja.
Csodállak, ámde nem szeretlek,
mert képzetem már az esti BL-t várja.
Nézem, hogy csöpög az olvadó jégcsap.
Épp a harmincharmadikat számolom.
Pont ilyen idősnek kellene lennem,
hogy végre valaki is komolyan vegyen.
S az alma lehullott a piros fáról,
annak is a zöld ágáról,
zöld ágának hetedik rügyéből,
mégis kiesett a szedő öléből.
Egy egyszerű haza-verset
kértek, hogy majd szavaljak.
S felmerült bennem annyi ötlet,
féltem, hogy semmit ki ne hagyjak.
Vihar készül, nagy-nagy csata,
mint a küzdelmes múlt korok,
az égben fénnyel sistergő ostorok,
s hangzik ősi morajlás csattanó kínja,
szívem dobban Kalüpszóért,
kihez az életem ritmusdobja
egy rozoga dobozba belefért,
ismerve ő minden hibámat...
Fehér az érzelem,
fehér az álom,
tisztán fehér a perc,
amiben Őt mindig várom.
Üzenet egy elmozdított gránitlap alól
"Oly korban éltem én a Földön",
Mikor magunknak ácsoltuk a legszűkebb börtönt.
Oly korban, mikor az őszinte érzéseket
a fényűző kijelző megrágta, majd kiköpte a téves képzeteket.
Borús volt a reggel,
a felhők tonnás súlyukat
lóbálták nagy szürkeségként
az alvó erdők hegycsúcsára.