Mártha Zoltán
Csendben ketyegett a falon az óra,
oly ártatlanul, mintha játék lenne,
mintha céltalan körbe-körbe menne
egymást kergetve három mutatója.
Különös álmom volt. Szemben ült velem.
Beszélgettünk múltról, a jelen korról,
életről, halálról, asszonyról, borról,
majd hitről... Letörve ezt mondta nekem...
Suttogják csendben, terjed szájról-szájra:
Ásít a tél, tán elnyomja az álom!
Gerlecsók fogan rügyre váró ágon,
imát rebeg a föld, ébredni vágyna.
Ha majd egyszer én is... elmegyek végleg,
ki tartja életben gyönyörű lelked?
Ki mesél Rólad, ki fog írni verset,
ki őrzi álmod, ki sirat majd téged?
Álomba merült végül a vén medve.
Nyugodtnak tűnik, ám belül zaklatott.
Bár múltja benne mély nyomot hagyhatott,
vágyott a tavaszra... de elment kedve.
Ím` hát a döntés: a búcsú nem várhat,
a fáradt hámréteget menni hagyom.
A zuhany készen áll, a kéz a csapon,
ám parancs szab a mozdulatnak gátat.
Harminckét éve már, hogy igent mondtál,
s szerződésünkön egy csók volt a pecsét.
Csillogott szemed, fogtuk egymás kezét.
- Mindhalálig! - mondtad, és boldog voltál.
Buja vágyak és felfűtött érzelmek
egy túlhordott szerelem árnyékában...
Délibáb volt csak, mit medvelánynak hitt,
kedve alábbhagy, megcsalta az orra,
a szélre fogható, talán a korra.
Levonja végül... - A vágy, mi jégre vitt.
Minden levél lehullott már, itt a tél.
Barlangja felé tart az öreg medve,
elment ez év is, mint ahogy a kedve,
nem örökre, majd tavasszal visszatér.
A Hazugság egy közös fürdés során
elcsente köntösét az Igazságnak.
Elejét véve ő a vigasságnak,
gyorsan távozott apostolok lován.
Szótlan ma a reggel, csendes a napunk,
nincs most kapkodás, lelassul életünk.
Megállva néha magunkba révedünk,
háttérbe húzódva kicsit meghalunk.
Kinyílt a szeme egy szombati napon,
s az ablakon át látta a kék eget.
Tiszta volt, felhőtlen. Az ok ez lehet,
hogy jobban érezte: magányos nagyon.
Egy zacskó aranyra lelt három barát,
három egyházfi, pap, lelkész és rabbi.
Nagy a dilemma. Kell az Úrnak adni,
vagy osszák csak szét, kihagyva az atyát?