Marsi Szabolcs Ádám
A körök örökkön örökké köröznek.
Körökké változnak s pörögnek,
egy végeláthatatlan alagútba csorognak át.
Itatják át zsebkendőkkel a fekete-fehér szivárvány bánatát,
és a megmaradt érzelmek pedig őrködnek.
Át az időn az ismeretlenbe!
Én vagyok az ismeretlen ismeretlenje.
Ott egy hullócsillag! Kívánj valamit!
Ott egy hullócsillag! Kívánj valamit!
Sosem következett be, és ekkor jöttem rá, hogy ez nem így megy.
Nem leszek szuperman, vagy lesz a tálban ezeregy meggy.
Amit amúgy nem is szeretek, de kívánhatnám, hogy szeressem.
Nem számít a hullócsillag, kívánságomban sokszor elestem.
A százszorszép ma kivételesen csak ötvenszer az,
a tenger elmossa a szirmait,
és egytől egyig kikötnek egy ismeretlen kikötőben,
talán megtalálja egy matróz, de nem érdekli már,
mert minden nap ugyanaz történik, s meghal
ugyanabban az örvényben.
Engem követtek, pedig pont ellenkezőleg lennék példa rá.
Tégy egy prédát rá a tűzrakásra.
- Mily csodásan ég!
Első rész
Vad eső zuhog egy tavirózsa tetején,
majd lángolni kezd s porig ég.
Eltemethetném, de nem teszem.
Polarizáció mellékszereplőkkel
Emlékek, mik rímelnek az előző életeddel,
arra késztetnek, hogy töltsd meg a sötétséget fekete fényekkel.
Téveszd el, mert e téveszme védekezésképp vétkezve vezet el hozzád!
Hozzád - aki csak egy mellékszereplő.
Valaki követte annak útját,
ki félrelépett.
Valaki fogta magát, és azt az életet, mit ismert,
mindenki szeme láttára darabokra tépte.
A jövőbe repített, mi azóta nem változott.
Túl messze a cél,
s minden egyes él
megfagyasztja a lelket, akár a tél
vagy a szél.
Két lépcsőfok közt él,
miközben tőlük fél.
Szabadság
Rajtam kívül senki más
A tenger mellettem hullámaival csapdos
Előttem a végtelen s nem látok partot
Az átkarolhatatlan árnyék karba tett kézzel
Nincs levegő
Nincs sors
Nincs remény
Csak az orrunk alatt bors
Ami kitesz több száz temetőt
Leomlott a híd, pedig még járni akartam rajta
Kőtörmelék...
Kőtörmelék temette be a saras Keszeg folyót,
s azt hitték, ez a híd még kibír egy-két ágyúgolyót,
és figyeltek.
Éjfél-lila szemekkel bámulnak a sötétben,
Belehazudnak a szemedbe, hogy a tiéd is azzá váljon,
Egy labirintus van az örvényben,
Sötétítenek az eleve fehér márványon.
Mindenki rámutat egy olyan kétszínű alakra,
Aki útját egész végig saját maga faragta,
Nem szólt bele abba se ő, se más,
Az élete mégis kettétört, nem kellett ahhoz semmi varázs,
Már egy hete számolgatom magamban, hogy hány ember maradt velem egy tudatban,
Nem segített ebben se ő, se te,
Hiszen minimum eszembe jutna annak az alaknak a neve,
Változtathatatlan érzések ragadnak magukkal...