Márkus Katalin
Nyíló virágok ellepik
a zöldellő réteket,
nyúlanyó már készülődik,
tojásokat fest Neked.
Gondolatok virágvasárnaptól nagypéntekig
Barkaággal indulunk
vasárnap a templomba,
így tették ezt eleink is
már kétezer év óta.
Kérdeztem a kismadarat,
fénylő Napot, holdsugarat,
láttak-e, mikor róttad
magányosan utadat?
Ha az Isten megengedné nekem,
én visszaénekelnélek, kedvesem,
vissza a föld mélyéről,
az örök sötétségből.
Hideg, téli éjszakán
csak jönnek és jönnek,
nyílik a templomajtó,
s csendben leülnek.
Virrasztva várjuk,
lelkünk ünneplőben,
az első vasárnap
érkezik csendben.
Apró nyírfácska volt, kettős törzsű, fura,
egy kertészet udvarán feküdt félredobva.
Szememet vonzotta, szinte könyörgött,
őt válasszam, ne a szépen növekvőt.
Megérkezett az Ősz,
nem hívta senki,
most is,
mint minden évben,
jött kéretlenül.
Csikó szalad a réten -
csengővel nyakában,
pillangókat kerget
virágról-virágra,
cseng a kicsi csengő,
pillangók repülnek,
mezei virágok
ámuldozva néznek.
Kertészlegény vagyok,
kapálom a babot.
Bemutatom kertemet,
vidám nálunk az élet.
Álmomban újra gyermek voltam
Anyánk ebéd illatú konyhájában,
hol sokszor néztem fürge két kezét,
hogy készül velük a finom ebéd.
Versben mesélem igaz történetem,
ha rá gondolok, könnybe lábad szemem.
Többes számban írom, mert én is babáztam,
drága jó Anyánkat mindig utánoztam.
Születtem tavaszban,
növekedtem nyárban,
napfelkeltét csodáltam,
napnyugtakor kicsit fáztam.
Ha szombat, akkor maszkabál,
a kislányok készülődnek már.
Mert
lennének Ők királylányok,
kalózok és kapitányok.
Most visszanézünk a múló évre,
annak is az elejére.
Mely akkor még a szebbik arcát
mutatta,
és nem gondoltunk semmi
rosszra.