Márkus Katalin
Őszi erdőt mikor járom,
szemem megpihen egy ágon,
melyre mókus ugrik éppen,
táncol az ág, s én csak nézem.
Szikrázó sugaraival a Nap
letekint a délutáni tájra,
hol forróságtól kornyadozik a fű,
s a fák lombját szürke por csúfítja.
Elmentem a füzesbe...
Elmentem a füzesbe
fűzfavesszőt szedni.
Minek az a fűzfavessző?
Kis kosarat kötni.
Születésekor egy álmotok
vált valóra,
Őrá vártatok, ugye?
- Már évek óta.
Zöld fűben nő pipitér,
ráugrik egy kisegér,
kisegér, kisegér,
letörött a pipitér.
Hintán ül a
Julcsika,
rászállott egy
katica,
csodálkozik
Julcsika...
Advent van, pihenj egy kicsit,
figyeld a lelked rezdüléseit.
Útszéli, csengős kereszt
lassan az enyészeté lesz,
csengőit rég elfújta a szél,
vadrózsaág csúcsáig felér,
körbeöleli a Megfeszítettet,
ne lássa Őt gúnyos tekintet.
Ágakat ringató őszi szél dúdolja
altató énekét sárguló lomboknak.
Anyánkról álmodtam,
olyan volt, mint régen,
sütéshez készülődött
konyhája melegében.
Borongós télidőn sem tétlenkedett Apám,
Isten adta tehetség látszott a munkáján.
Hajlottak a vesszők fürge ujjai alatt,
így fonta a szebbnél-szebb kosarakat.
Hiába süt melegen a Nap,
arcod nem barnul a maszk alatt,
szemeid villannak dühösen,
kitolt veled a vírus rendesen.
Hagyjuk hátra, ha volt, haragunkat,
békével a lelkünk sokkal boldogabb.
Bajunkban őszinte barátra találjunk,
könnyebb legyen elviselni fájdalmunk!
Jó szívvel forduljunk a rászorulókhoz,
nem tudhatjuk, ki milyen terhet hordoz.
Advent csendje
járja át lelkünket,
gyertyaláng fénye
nyissa ki szívünket,
sértődés, harag
messzire repüljön...
Hideg a szobád, üres az ágyad,
finom illatod már nem ölel körül,
egy fényképről mosolyogsz rám,
mely megbillent két üveg között.