Márkus Katalin
Advent van, pihenj egy kicsit,
figyeld a lelked rezdüléseit.
Útszéli, csengős kereszt
lassan az enyészeté lesz,
csengőit rég elfújta a szél,
vadrózsaág csúcsáig felér,
körbeöleli a Megfeszítettet,
ne lássa Őt gúnyos tekintet.
Ágakat ringató őszi szél dúdolja
altató énekét sárguló lomboknak.
Anyánkról álmodtam,
olyan volt, mint régen,
sütéshez készülődött
konyhája melegében.
Borongós télidőn sem tétlenkedett Apám,
Isten adta tehetség látszott a munkáján.
Hajlottak a vesszők fürge ujjai alatt,
így fonta a szebbnél-szebb kosarakat.
Hiába süt melegen a Nap,
arcod nem barnul a maszk alatt,
szemeid villannak dühösen,
kitolt veled a vírus rendesen.
Hagyjuk hátra, ha volt, haragunkat,
békével a lelkünk sokkal boldogabb.
Bajunkban őszinte barátra találjunk,
könnyebb legyen elviselni fájdalmunk!
Jó szívvel forduljunk a rászorulókhoz,
nem tudhatjuk, ki milyen terhet hordoz.
Advent csendje
járja át lelkünket,
gyertyaláng fénye
nyissa ki szívünket,
sértődés, harag
messzire repüljön...
Hideg a szobád, üres az ágyad,
finom illatod már nem ölel körül,
egy fényképről mosolyogsz rám,
mely megbillent két üveg között.
Nyíló virágok ellepik
a zöldellő réteket,
nyúlanyó már készülődik,
tojásokat fest Neked.
Gondolatok virágvasárnaptól nagypéntekig
Barkaággal indulunk
vasárnap a templomba,
így tették ezt eleink is
már kétezer év óta.
Kérdeztem a kismadarat,
fénylő Napot, holdsugarat,
láttak-e, mikor róttad
magányosan utadat?
Ha az Isten megengedné nekem,
én visszaénekelnélek, kedvesem,
vissza a föld mélyéről,
az örök sötétségből.
Hideg, téli éjszakán
csak jönnek és jönnek,
nyílik a templomajtó,
s csendben leülnek.
Virrasztva várjuk,
lelkünk ünneplőben,
az első vasárnap
érkezik csendben.