Marković Radmila
Diófámnak dús lomja között játszik a napsugár,
esőcseppek levelekbe kapaszkodnak, a gyémánt
sem ragyoghatna szebben díszes királyi koronán,
egy gyenge fuvallattal nyomtalanul mégis elszáll,
de megitatta szárazságtól szomjazó diófám.
Így volt ez mindig.
A hatalom emberei
áldozatokat keresnek,
találnak,
őrületbe kergetnek.
Verseket olvasok és elszomorodok,
már csak fájó emlékként maradt lelkükben...
Korán reggel felébredtem,
szépen megfésülködtem,
legszebb ruhám felöltöttem,
megindultam kölnivízzel...
Kis lányka voltam, óvodás,
távolabb ült a szép Balázs,
szünetben együtt játszottunk,
uzsonnánkat megosztottuk.
Magányod lelkedbe ne engedd bekövesedni,
csendben, hittel, harag nélkül tudjál gondolkodni.
Villámgyors döntéssel változott az életem,
a Sors keze nem engedte megvalósítani áhított tervemet.
Nem vagyok egyedül,
rongybábu vagyok,
bábszínházban szerepet kapok,
kölcsönvett hangom lila, szürke,
sárga, zöld és fekete.
Nem olyan régen agyrém költözött a lelkekbe,
gyöngeségünk erőnket rabláncra verte,
mentő érvek, fogjátok meg reszkető kezem,
menekülnék messzire, de nem lehet.
Valentin nap és szerelem,
fiatalságomban az egyik
nem szerepelt.
A másikat emlékeimben
keresem,
van belőle nem egy napra
való, se kettőre,
örökké él, de mindég...
Könnycseppet szül a lelki gyötrelem,
nem mossa ő tisztára szív-sebed,
nincs se hideg, se meleg, olyan lesz,
mint a szempillán ülő félelem.
Ha mindég a szeretet italát iszod,
hallani fogod, mit súg lelkednek hangja,
ő a jó barátod, ad igaz tanácsot,
felemelt fejjel léphetsz a cél-utadra.
Az életben változást
hoz minden pillanat
hol ilyent hol olyant
villant fel csábosan
benned és körülötted
veled és melletted folyik
életed partját mossa
elbújik mögéd hirtelen...
Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.