Marković Radmila
Lélegzik akadozva a gondolat,
hömpölyögve ébredezik az akarat.
Egyszerre napfény és holdsugár
gyorsan váltogatja egymást.
Bárányfelhők lassú változását figyelem az égen.
Néha magas, havas hegycsúcsról egy arc nézi a földet.
Útra indul a Bizalom és a Hit
egymás kezét fogva, egy szót sem szólnak,
egyik jobbra figyel, a másik balra.
Remények hadával indultam a nagyvilágba,
nem egyedül mentem, jöttek a barátok,
csatlakoztak az egyetemista évfolyamtársak.
Utolsó vizsga, félelem, remény bennünk kavargott.
Gyermekként és felnőttként
oly természetes volt: van anyám.
Segített a háztartásban, vigyázta,
szerette és nevelte az unokákat.
Néha nem egyezett a véleményünk,
ellentétes irányba haladt,
végül kisült: neki volt igaza.
Tavasz volt, és
zöld szemed szépségét
semmi sem homályosítá el,
fogtad a kezem, vezettél merészen,
összeizzadtunk az általad
alkotott buborék-létben.
Magányos sziget
temetőnkben
emlékeztet
az 1849-es győzelemre
Richard Guyon
vezérlésével.
Tavasznak ébredező világában
virág-gyökeret serkent a napsugár,
ébred az élet a lélek parazsától,
gyengéd ölelés kábító madárdaltól,
szemedben az újra és újra, derekam...
Az ajtó peremén tétován állhatsz,
az első ködfátyol vállad takarja.
Menekülnél, de erősen rád tapad,
a józan valóságnak lettél rabja.
Lelkünk tangója, életünk világa,
közöttünk sziklaszilárd a bizalom,
mint lágy szellő ölén dudorászó lomb,
halad mellettünk időnek varázsa.
Karácsony reggelén
fehér galamb kopog,
ajtómat kizárom
ó, Uram, mit látok?
Csőrében tortát hoz,
könnyzápor szememben,
két karom kitárom.