Marković Radmila
...agresszív ragadozó nem lett belőlem,
ilyenkor gondolkodó fékek csikorogtak
valahol bent, nem téphettem le fejemről
a menyasszonyi fátylat... kellett volna...
Felfrissülést hirdet a kis patak,
kavicsról kavicsra csobbanva halad,
azt hiszi, útja örökös kacaj,
nem sejti, elnyeli a nagy folyam.
Sok-sok nyárral repültem az alkonyatban,
lemenő napban szárnyammal nyomot hagytam.
Magányos éjjelek ölelnek,
nem karmolnak, nem vihognak,
felébresztik a régmúlt együttlétet,
amikor a napkelte
behunyta egyik szemét,
mosollyal leste, csodálta, milyen szép...
Dörgő ég nyár közepén jeget cipel,
feslő virágot sodor a bús patak,
járvány terjed a légben, nincs bűnbánat.
Beteg folyónak szája halbűzt lehel.
Pillangód életed táblájára szállt,
mit teszel, ha felismered, az rajtad áll.
Apám és nevelőapám szeretete
ereimben keringett, hiányukat...
Amikor a szerelem kint reked,
sohasem lesz elkeseredett,
ügyesen tovaszáll, és mint a mesékben
a gólya, bedobja a kéményen a babát,
úgy köröz nappal és éjjel, a szürkület
sem riasztja el a kutató kedvet,
ő az ablakokon keresztül keresi tárgyát...
Elébem jött a messzeség, és átölelt,
fülembe csengett lelkének üzenete,
érzéseink egymásba fonódva égtek...
Gomolyfelhők gyülekeznek,
félelmetesebb nem lehet,
elkergették a kék eget,
sötétség lett fény helyett.
Diófámnak dús lomja között játszik a napsugár,
esőcseppek levelekbe kapaszkodnak, a gyémánt
sem ragyoghatna szebben díszes királyi koronán,
egy gyenge fuvallattal nyomtalanul mégis elszáll,
de megitatta szárazságtól szomjazó diófám.
Így volt ez mindig.
A hatalom emberei
áldozatokat keresnek,
találnak,
őrületbe kergetnek.
Verseket olvasok és elszomorodok,
már csak fájó emlékként maradt lelkükben...
Korán reggel felébredtem,
szépen megfésülködtem,
legszebb ruhám felöltöttem,
megindultam kölnivízzel...
Kis lányka voltam, óvodás,
távolabb ült a szép Balázs,
szünetben együtt játszottunk,
uzsonnánkat megosztottuk.