Marković Radmila
Ahonnan jöttem, ott kék volt az ég.
Ahova megyek, ott kék lesz az ég?
Kék ég alatt repül a lélek,
maga mögött hagyta bánatát,
felcsendül a természet dala,
vízesésnek lepléből zeng erdő,
mosolyog a tóban úszó fehér felhő,
bűbájos érzésbe bújt gondolat
kacagni sem mer, a természet
varázsát ne törje meg.
Magányos fa délcegen áll a világmindenség közepén,
tavaszra várva nyújtózkodik a bájosan kék ég felé,
lombtalan koronáján a madárfészkek lakóikra várnak,
harmonikus az együttlét, csak a szépet nézik egyenként.
Van nekem keresztem,
biztos van neked is,
enyém nehezen cipelem,
tiédet nehezen cipeled.
Búcsúcsókom küldöm
érlelt gyümölcseimnek,
hamarosan jön a testvérem,
aki altatódalt énekel.
Ablakomból látom, ahogy tuják beszélgetnek.
Valamit hévvel nagyon megvitatnak vagy inkább
vitatkoznak, mind élénkebben és hevesebben
fordulnak egymás felé, szomszéd üti szomszédját.
Imámba foglalom kérelmem,
Ab omni libera nos, Domine,
hiszem, megsegít engem ebben.
Utcán, házban, sarkon a veszély,
ilyen világban fürkész nappal is a sötét.
Vihar tombol, söpör,
varjú vészjóslóan rikolt,
tengernek hulláma sziklákat rombol,
semmi sem tart örökkön örökké...
Lassú lépteidnek csendje
átvált hallható titokra.
A világ rendjét ki tudja?
Végleg eltűnt arcom fénye.
Életed zsenge tavaszán
szíved ne érje szomorúság.
Minden napod veled szálljon...
Az igazi szentély ott van a csillagok mögött,
Az igazi szentély itt van valahol bennem, amit keresek,
Az igaz hit küszöbéig fénycsóva vezet,
Amit a szem nem lát, csak az önzetlen szeretet.