Marković Radmila
Keskeny az út kettőnknek,
ronda kátyúkkal díszített,
szívem törtem lábam helyett,
fájdalmamat nem szégyenlem.
Visszhangját magába fojtja
titkait ki nem kiabálja
egyáltalán lyuk-e a lyuk
lehet az égen nem lyuk
egy végtelen nagy semmi
vagy végtelen nagy tömeg
ami éjnek idején földre lép
akkor mi a sötétség lyuk...
Ha életutunk rózsaszőnyeg borítaná,
búzavirág nyílna lépteink nyomán,
a pipacs vörös szirma sosem hervadna,
asztalon a jólét roskadozna...
Ámor nyila hasítja a levegőt.
Udvaromnak díszítését,
levegőmnek frissítését,
égig érő fenyőm törzsét
célozgatja veszettül?
Öröm és béke költözött szívembe,
hitem mindörökre az enyém lett.
Előttem: a semmitől sem félek.
Mögöttem: vélt és elmúlt szerelmek.
Alkonyba burkolózva, reszketve, elhagyatottan ültem
hatalmas és sejtelmes kékes színben bujkáló öbölben,
lábam és testem öltöztettem sötétzöld tenger vizével,
karnyújtásra volt tőlem a lemenő Nap vörös perece...
Az én anyám
két kék szeme,
elbújhat a tenger,
elbújhat az égbolt,
a Nap és a csillagok,
csak az anyám
szeme ragyog.
Éjszakám szülte titkaimnak
utat mutatnak égnek mécsesei,
hajnali láthatatlanság rejtegeti,
nappal karjaiban ringatja...
Csillagokból szeretet és féltés
ragyog rám az égből minden este,
közülük három szépség az enyém.
Ahonnan jöttem, ott kék volt az ég.
Ahova megyek, ott kék lesz az ég?
Kék ég alatt repül a lélek,
maga mögött hagyta bánatát,
felcsendül a természet dala,
vízesésnek lepléből zeng erdő,
mosolyog a tóban úszó fehér felhő,
bűbájos érzésbe bújt gondolat
kacagni sem mer, a természet
varázsát ne törje meg.
Magányos fa délcegen áll a világmindenség közepén,
tavaszra várva nyújtózkodik a bájosan kék ég felé,
lombtalan koronáján a madárfészkek lakóikra várnak,
harmonikus az együttlét, csak a szépet nézik egyenként.
Van nekem keresztem,
biztos van neked is,
enyém nehezen cipelem,
tiédet nehezen cipeled.
Búcsúcsókom küldöm
érlelt gyümölcseimnek,
hamarosan jön a testvérem,
aki altatódalt énekel.