Márkó Elvira
Homályban már a múlt,
Az idő sötét árnyékába bújt,
Soha többé el nem érhető emlékek
Kísérgetnek hosszú utunkon.
Egy szál virágot bár, a síromra hozzatok
Szomorú bársonyfelhő fedi e napot,
Szép emlékek lelkünk mélyén bolyongnak.
Ezernyi kérdés kínoz, melyet nem értünk meg soha.
Élményeink, melyeket nem feledünk el soha.
Csendes éjszakán arra ébredek,
Ott vagyok az ismert helyeken,
Átölel valaki csendesen,
Simogatja testemet.
Az igazi szerelem
mi is az valójában?
Manapság nem tudhatom,
Talán nincs is olyan.
Titokzatos fény a sötét éjszakában,
megragad a hívogató titokzatossága.
Meleg ölelés süvít át testemen,
megragad, majd mélyen elenged.
Sötét este csendesen,
Suttognak a levelek.
Álmainkról beszélnek,
Szép meséket mesélnek.
Szomorú nap, szívem könnyben van
A csókjai melyek ajkaim érintik mind haloványak
Hogy feledhetném el őrült napjaink
Ölelésed, biztató szavaid...
Remélni szabad, remélni kell
Remélve nyerhetsz vagy veszíthetsz
Bátorság életem neked,
Remélj, talán te nyersz
Ha szomorú vagy, nézz fel az égre
A csillagos ég szerelmesen tekint le.
Valaki mindig figyel onnan téged
Csókokat lehel arcodra gyöngéden
Amit a szívem érez
Elmondani nem lehet.
Nem értheti meg senki sem
Mit jelent életem nélküle.
Hideg szellő süvít, már nem tudom hol vagyok
lassan minden elsötétül mögöttem
a semmibe vesznek álmaim.