Maria_HS
Krizantémillat, a gyertyafényben
Méla csend, keringőzik a gyertyaláng.
Az elmúlás zenéjére csendben
Mormolja valaki ó, jaj, Miatyánk.
Száműzném, mint a romlott étel illatát,
s feledném örökre a szavakat, hiheted,
nem volt kedvemre való e közlés, rémes
látni` az emberi lénynek ilyen bukását.
Kérdem, távozik a remény végleg,
Vagy maradt még hajszálnyi s zöld a mező.
Talán eltűnik végleg az ártó,
Ha nem, itt marad-e nyarunkkal végleg.
Engedem
A szélnek, hogy arcomba fújja ősz hajam,
S megrázza ruhám elejét, mért ne tenné.
Baktatok a hegynek oldalán céltalan,
Ismeretlen az út, és nyomatéktalan.
"Én úgy hallgattam mindig, mint mesét",
S elhittem, hogy az emberi lélek szép.
Aztán egyszer ébredtem, a beszéd
Pokolból nagyon aljas és biz` gyáva.
"Tíz év után ezer csalódás"
Olyan, mint egy rossz álom, nehéz
ébredés, de hallom a lantot...
Vidámpark helyet a képernyőn várom,
Nehezen jött össze ma ez a kapcsolat.
"Rég nem valék tevéled szemben", lásd,
Hiszen esős napokon is kerüllek,
Mert dideregve összerezzenek,
Nehogy a szánó pillantásom meglásd.
Ébredezik a táj, a Hold pihen,
Araszol az égen, kél` a pihenő.
Érkező Napot lesi irigyen,
Ahogy várja már az erdeifenyő.
Kifeszítettem a vásznat, festek,
Keverem a színeket, sárgát, zöldet.
Ecsetemmel gondomat elrejtem,
Szemed elé varázsolom a völgyet.
Készül a természet, gesztenyefa
zöldbe öltözött, ibolya illata
incselkedik a tétova széllel,
Ez a tavasz rejtélyes egy ballada.