Maria_HS
"Versekkel a szívemben születtem,"
A szavak világában más az éden.
Elmondhatom és festhetek tavaszt,
Szívednek oly nagyon kedves földszakaszt.
Olykor magam-magammal játszanék
A szavakkal, kérdeznék és felelnék.
Vitába is szállnék önmagammal,
Pláne, ha rólad folyna aposztata.
Halottaim
Lassan ideérnek és mesélnek régről,
Szépnek látszó múltról s talán a jövőről.
Hisz "Elmúlnak lassan minden földi lázak."
Ott nem lészen többé érzés, s múl` a vágyad.
A szememben ártó szándék,
Veled én biz` rosszul bánnék.
Hiszen nem vagy aranytálka,
Lappangó vagy, mint a nátha,
S remény talán, hogy elkerülsz
Vagy pocsolyában elmerülsz.
"Kicselezni, mit az élet közénk taszít."
Az ősz színét, mely cinkosan mindent elvakít.
Esténként mélán nézem az eget, taszít
a gondolat, hogy a téli szél majd megfakít.
S mint annyian már megírták, búsnak
látták, olykor tán szépnek az elmúlást.
Látatom véled máshogy azúrnak,
meseszerűnek, hogy most másképpen lásd.
"Van, aki tévedésből jő e földre"
S keresi folyton-folyvást a kiutat.
Nappal is úgy vágyik a néma csöndre,
Irigyli azt, ki jókedvében mulat.
Elmúlik,
gondoltam az év elején bölcsen,
hagytam, hogy elsodorjon a gondolat.
Kerestelek mindenhol, a zöldben,
biz` ízleltem álmomban a csókodat.
"Úgy bujkálok a Szánalomtúl,
Találkozástúl és beszédtűl,"
Miért tagadnám, hogy azontúl
A látványodtól testem szédül.
Akartam valami szépet alkotni
Neked s felküldeni a csillagokkal
Yling illattal valamit létrehozni
Átkarolva ölelni téged s múltat
Karodban mesélni mily` az éjszakám
Nevetve boldogot is eljátszanám...
Múlik az idő, és elkopnak az évek,
veszíted szépséged, s erőd néha léha.
Azt gondoltad, hogy az idő bölcsnek nevelt,
hogy tudsz mindent, hisz napról napra öregszel.
Próbálom felidézni a szemed
fényét, ahogy rám tekint, talán látom,
mennyi szó s mennyi kedves üzenet
van a tekintetben, nekem szól, átfon.
Látod, készülődik a természet,
virágba öltözik, a nép ünnepel.
Virágvasárnap csokorba szedi
a barkát, templomban imát mond, szentel.