Maria_HS
Várod a csodát, reménykedsz az újban,
Pedig a régit még be sem fejezted.
Minden együtt, mint a dió a héjban,
Talán az éjfél mindent elfelejttet.
Szívemnek kedves, ismerős az arc,
Régen látott szemed ragyog most felém
Némán, de a jelzésedre várok,
Biztató szavad zöldellő, tán remény.
"Versekkel a szívemben születtem,"
A szavak világában más az éden.
Elmondhatom és festhetek tavaszt,
Szívednek oly nagyon kedves földszakaszt.
Olykor magam-magammal játszanék
A szavakkal, kérdeznék és felelnék.
Vitába is szállnék önmagammal,
Pláne, ha rólad folyna aposztata.
Halottaim
Lassan ideérnek és mesélnek régről,
Szépnek látszó múltról s talán a jövőről.
Hisz "Elmúlnak lassan minden földi lázak."
Ott nem lészen többé érzés, s múl` a vágyad.
A szememben ártó szándék,
Veled én biz` rosszul bánnék.
Hiszen nem vagy aranytálka,
Lappangó vagy, mint a nátha,
S remény talán, hogy elkerülsz
Vagy pocsolyában elmerülsz.
"Kicselezni, mit az élet közénk taszít."
Az ősz színét, mely cinkosan mindent elvakít.
Esténként mélán nézem az eget, taszít
a gondolat, hogy a téli szél majd megfakít.
S mint annyian már megírták, búsnak
látták, olykor tán szépnek az elmúlást.
Látatom véled máshogy azúrnak,
meseszerűnek, hogy most másképpen lásd.
"Van, aki tévedésből jő e földre"
S keresi folyton-folyvást a kiutat.
Nappal is úgy vágyik a néma csöndre,
Irigyli azt, ki jókedvében mulat.
Elmúlik,
gondoltam az év elején bölcsen,
hagytam, hogy elsodorjon a gondolat.
Kerestelek mindenhol, a zöldben,
biz` ízleltem álmomban a csókodat.
"Úgy bujkálok a Szánalomtúl,
Találkozástúl és beszédtűl,"
Miért tagadnám, hogy azontúl
A látványodtól testem szédül.
Akartam valami szépet alkotni
Neked s felküldeni a csillagokkal
Yling illattal valamit létrehozni
Átkarolva ölelni téged s múltat
Karodban mesélni mily` az éjszakám
Nevetve boldogot is eljátszanám...