Maria_HS
Suhan a november s vele az esztendő,
Az elmúlásba a lelkem beleremeg.
Közel az ünnep, s vele jő a szeretet,
S elmúlik egy időre az óesztendő.
Rám találnak az átélt szerelmek,
Régi dalok és hajdani intelmek.
Követnek, mint hulló falevelek,
Emlékeimben az első a legszebb.
Mennyi katarzis van az elmúló, szép nyárban,
Sokan távoznak s nem váltanak retúrjegyet.
S magukkal viszik a vágyat és vélt szerelmeket,
Lejárt az idő, hullanak a sárguló levelek.
Soha nem szerettelek: ma mégis
Valami sodor feléd, és várom,
Hogy körülölelj, legyél szintézis,
Olyan, mint kelmében a szép selyem.
Sétálok egy régi tavasz utcáján,
S mögöttem jön egy régi, szerelmes nyár.
Erdei ösvényen sétálok,
S ölelő karodat még érzem.
Gyengéd, visszatérők az álmok,
Csak eltévedek rengetegben.
Szemek s vonulatok, szavak sokasága
Az összetartozás látható jelei.
Olykor a soroknak összevisszasága,
Hegyek s völgyek a szándék előjelei.
Látlak, és néha elérlek téged.
S olyankor minden széppel felruházlak,
Kedvemre formálom fura léted,
Olyankor mindig ámulva csodállak.
Vártad a napot, s nem hitted el, hogy fájhat,
Amikor elköszönsz az utolsó napon.
Itt motoszkál egy szó nagyon régen,
Olyan közölni való vagy tán mégsem.
Belekomponálom a zenébe,
Ha eljátszod egyszer, tudom, megérted.
Beragyog a Nap, múlik a május,
Ez az utolsó vasárnap, gyermeknap.
A gondolatom távol, kicsi ház,
Udvarán eperfa, Nagyanyám haját
Éppen befonja, egy méhecske zsong,
Mályva illata csábítja, csak bolyong.
Már, látom, nem lettem kedvenced, a fene bánja,
Lelkemben másképp szól a muzsika, ez hegedű.
Álarcot arcom nem bírja, s van szó, mi keserű,
Zeném szól, s ha megérted, a napom talizmánja.
Május van, s nyílik az orgona, tulipán, s
Ahogy te szoktad, úgy kötöm én is csokorba.
Mindig ügyeltél, hogy friss legyen, s ne silány,
Az illata fenséges, színe fehér s lila.
Ballagunk, és magával sodor egy szép emlék.
Végigjárjuk az osztályokat, pillanatkép -
mesés kalandot ígért négy évi bölcsesség,
nemcsak délibáb, de távoli még a kép.