Mária Bíró Füleki
Télüldöző
Február, jön a nyár, azt mondja a fáma.
De még mindig ablakomon
Kopogtat a didergő dáma.
Gondoltam egyet, kicsit megijesztem,
Ha szomszédomat alaposan beöltöztetem.
December zúzmarával
díszítette a fák ágait
menyasszonynak, hazánk tájait.
Fogcsikorgató hideg van,
de nem panaszkodom.
A lejtőn lefelé,
ágakban kapaszkodok.
Csillogva, villogva jön a karácsony,
Hópelyhek pihennek az ágon.
S ha leszállt az est, az ablakokból
Gyertya fénye árad.
Ropog a hó talpak alatt,
Mintha halkan szóló
éneket kísérné.
Ablakokba kigyúlnak a fények,
várják Jézus érkezését.
Fekete karácsony, 1968.
Nem várom az ünnepet, mint bárki más,
Nincs okom ünnepelni még.
Karácsonykor a szívem szomorú rég.
Advent első vasárnapján
kigyúlnak a fények.
Még a csillagok is
szebben ragyognak
odafenn az égen.
Szétestem csak a
sötétség maradt.
Darabokra hulltam
egy pillanat alatt.
Márk és Attika
Kicsi lett a kiságy
az idő múlásával.
Járni tanultatok
anyával, apával.
Fény borult a sírkertekre,
Nem... ez nem a naplemente.
Lelkek útjának fénye
világítja meg az éjben.
és nagymamához
Fent vagy a csillagokkal,
legszebb fénnyel ragyogsz...
csak én látlak egyedül,
ha az est rám köszönt.
S ha felhő takar el, vagy
fényed halványabban világít az égen.
Látod bánatomat s féltesz, mint régen.
Szeretnék hinni a világban,
vakon bízni az emberek szavában.
Szeretném hinni, ha hátranézek,
bízhatok s nem kell, hogy féljek.
Ha egyszer útra kelek,
magammal viszem
az emlékeket.
A virágok édes illatát,
a fák zizegő hangját,
a Nap melengető fényét,
a tél dermesztő ízét.
Add szíved, ha fáj,
én megsimogatom.
Hajtsd fejed vállamra,
hadd legyek támaszod.