Mária Bíró Füleki
Sír a hegedű,
fájdalom zeng a húrokból
a vonó alatt.
Ne sírj, hegedű,
mert a szívem belé szakad.
Százfelé szórja szét mérgét,
ki hazug szavakkal tud csak élni.
Erőlködve a semmibe kapaszkodik,
az igazzal sosem fog felérni.
Most menj, míg hazavárnak,
Míg érzed illatát a hazai tájnak,
Látod anyád mosolygós szemét,
Érzed lágyan simogató kezét.
A szeretet nem kötött korhoz,
Szívekben szíveket hordoz.
Ha már kihalt a régi ház.
Az emlékek sora visszavár.
Ha tudnád, anyám, hogy
mennyire fáj a szívem.
Ha tudnád, mért hull
ezer meg ezer könnyem.
Százezer, ki igaz Magyar.
Szíve dobbanásából halld,
hogy mit akar.
Legyen a világban bárhol.
Uram, tekints le ránk.
Legyen békés hazánk.
Ne hagyd néped világgá menni,
Gyermekek ezreit éhezni!
Sátán öltött testet
egy démoni arc mögött.
Kígyómérget okád,
mert lelke rút virágát
nem öntözöm.
Már nincs kedv, mitől vigadnék.
Búbánat húzza fejem.
Bánatomon túl néma ajkam,
könnyes tekintetem.
Úgy érkeztem,
mint egy naiv kisgyerek.
Ki hiszékeny,
s önzetlenül szeret.
anya - a nő...
A kéz, mi bölcsőd ringatta,
erőtlen lesz, ráncos,
s még arcod simogatja.
Ne feledd megcsókolni,
ő az... ki az életet adta.
Törékeny, kedves lény,
egy drága porcelán.
Nélkülük nem lennének férfiak,
a földön nagy lenne a hiány.
Szép tavasz, merre járhatsz,
Hó fedi be a mátrai tájat.
Madarak dideregnek,
hangjuk nem is hallik.
Elpusztul mind, ha
ki nem tavaszodik.
Csalódás
Megnyitottam lelkem kapuját,
Csupán a jó szándék vezetett.
Igaz szavaimnak kétkedői
Mögöttem csak nevettek.