Mária Bíró Füleki
Már semmi nem olyan,
mint régen,
egyre több a csillag az égen.
Számolnám, de számtalan,
s benne elveszek...
Hiányotok ejtett sok
fájdalmas sebet.
Mosolygós kis angyal,
hozzám küldött az ég.
Már szívembe zártalak,
még meg sem születtél.
Legyen időd megcsodálni
tarka mezőt, szép virágot.
Legyen időd átölelni
az egész világot.
Megint szól a harang,
gyászos zenét visz a szél.
Maradni vágyott, de egy
fekete angyal kitépte szívét.
Csend... s most árnyék ül körénk.
Nyílnak a tavasz virágai,
a Nap egyre simogatja a földet.
Mégis más ez a tavasz,
gyász takarja be a földet.
Ma csend uralja életünk,
befészkelte a félelem
agyunkba magát.
Kóros kór terítéken
feni ránk szuvas fogát.
Üresek az utcák, a csend hangja üzen.
Gyászos üzenetet küld a szél felém.
Szomorúság húzza lelkem,
némán nézek a semmibe,
tekintetemmel kutatom
az elveszett időt,
az elveszett életem...
Kék ibolya, szarkaláb,
Locsolkodni jöttem,
Az út során a garatra
Jól felöntöttem.
Sándor, József, Benedek,
megbocsájtok most nektek.
Szóltam ugye, időben,
készítsétek a zsákot,
mert elpártolnak a barátok.
Ne verjetek át, gyerekek,
mert megváltoztatom a nevetek.
Sándor, József, Benedek,
mi volt ovijeletek?...
Talán ernyő, nagykabát?...
Vagy talán egy hólapát?
Elbúcsúztattam az óévtől
a múló pillanatot.
Könnyeimmel öntözve minden percét,
gyászolom,
mit sötét árnyak ködként kísértek.
Beköszöntött farsang hava,
maszkabálos hónap.
Táncoljunk, vigadjunk,
ne búsuljunk,
ne legyünk
az ünnep elrontója.
Rég volt... szép karácsony.
Kint vastag hó, s az éj leple alatt
Jézuska fáját angyalok hozták el
a kert alatt.
Pihekönnyű, légi testek,
Ott a távolban, múlnak-e az évek?