Mária Bíró Füleki
A világ bolydult, mint a méhkas,
melyben háborúznak a semmin.
A valóság, hogy minden méh
szabad akar lenni.
Csillag vagy, a legfényesebb,
mi szívemben ragyog.
Gyémánt, mi megcsillan
a fénylő havon.
Süvítő rakéták verik fel a csendet,
Megrémült emberek menekülnek,
imádkozva menedékért.
Gyermeki sírás, jaj, mindenütt vér...
fájdalomtól üvöltő emberek,
mind retteg, segítséget kér.
Megszólal a zongora,
billentyűk lágy zenét bontanak.
Aláfest néha a klarinét,
majd hangot ad a harsona.
Szívedből zene szól,
a szeretet játékos dallama.
Nincs más vagy különbség,
az vagy ő... Még akkor sem,
ha más akkordot játszik
a zongora.
Sándor, József, Benedek.
Megint játszotok velem?
Elloptátok a napot,
a melegnek meg jó napot!
Ülök egyedül holdvilágos este.
Gondolatom röpít messze idegenbe.
Tenger morajlását lágy szellő kíséri,
sirályok hangja lassan utoléri.
Igazán szeretni, szárnyalni
a boldogságtól a föld felett
csodás érzés. Azért repít magasra,
mert úgy szeretlek téged.
Szeretném sokáig látni a napot,
derűsen köszönteni a holnapot.
Csodálni a naplementét.
Rád köszönni, adj Isten jó esetét!
Bezárul egy ajtó,
helyette kinyílik más.
Eléd tárul egy szebb,
egy titokzatos világ.
Hol a mosoly igazi,
az érzések valódiak.
Mint napsugár,
mi hirtelen rád veti fényét,
átölel, melegít,
mint vihar után szivárvány,
szívemben úgy ragyogsz.
S mint lenyugvó napkorong,
fényeddel udvarolsz.
Hűs a párnám, hűs az ágyam,
Selymes, hűs lepel a takaróm.
Nem szól ajkam, nem mozdulok,
bármennyire akarom.