Makranczi Gergő
Mikor még pulya voltam,
Csak pacsulival locsolkodtam,
A sok lány meg morgott,
A pacsulitól az én gyomrom is forgott.
Én csak terád emlékszem, ki felfigyelt rám egy napon.
Én csak terád, azóta feledni sem hagyom.
Kettesben fáradtan, álltunk az éjjel
Árnyékok felett csillagos éggel
A sötétben a szemeid, ragyogtak oly szépen
Életembe nem volt még íj csodában részem.
Télen melegen tart, de a legédesebb nyáron.
Gyengéd puha kellemes, ha az ajkaim a szádon.
Csak te mondhatod, hogy Szeretlek!
Osztom a gondolatod, én is tégedet!
A legszebb angyal te vagy, kit ismerek azóta,
hogy anyám szülte fiát és karjaiban tartotta
a kicsi magam gyermekként, kis Magyarországban.
Igazad volt egykoron, különbözik a világunk,
de ne emésszük magunkat, mi semmit se hibáztunk.
Engem nem befolyásolnak mindenféle körök,
mert amit érzek, az igaz és örök.
Azóta érnek a mindennapi terhek.
Egyszer mondd; hiányzom, én máris ott termek.
Csend lett, belül, kiürültek a termek.
Eltűnt a hangod és egy könnycseppet
fánk mellett ejtek, mikor lépteim arra járnak,
eszembe jut minden, mit mondtunk egymásnak
áldást adva perceink eme csodás tájnak.