Majsányi Kati
Aztán elcsitult ez is.
Kifáradt, akár a szaggató vihar,
már alig hull
lassan libegve egy-egy levél.
Nem tudtam szeretni. Ne bántsatok érte.
Szívemet kínáltam: lelkemet is kérte.
Magába temetné a teljes valómat,
amíg minden sejtem sejtjeibe olvad.
Mikor minden kérdésre tudod már a nemet,
bár néha még reménykedsz az igenben,
mikor friss szél játszik a tar ágak felett,
s te csillagot lóbálsz a tenyeredben:
akkor csak meglebbented magad,
mint kendődet, két marokra fogva...
Megálltam a tükör előtt reggel.
Gyűrött selyempapír-arc nézett vissza rám.
Gondoltam: ó, te kicsi Lélek,
van-e még kedved,
igen, van-e kedved még
lakni egy romos várban?
Lecsupaszodott a világ.
Ledobta magáról
a sok ócska ékszert,
megunt sallangot,
arany-vörös, majd
fehér csillogást,
és nem maradt végül,
csupán a váz...