Majranek Krisztina
mert kell egy kis optimizmus
Félig üres? Félig tele?
Mindegy, ne is gondolj bele!
Van egy kicsi rongybabám,
Játszok vele óraszám.
A nagymamám varrta nekem,
Szép ruhája finom selyem.
Gyermekkorom háza állt itt,
helyén most gödör, por és homok,
szárazra kopott az egykori pázsit,
szerteszét téglák és gyomlepte romok.
Fájdalom, fáj dalom,
nem szűnik a fájdalom.
Fáj kívül és fáj belül,
fáj alul, meg fáj felül,
hátban, karban, lábakban,
ez az én nagy fájdalmam.
Én sem, te sem... én is, te is...
Te sem teszed, ha én nem teszem,
ha nem fogom, te sem fogod kezem,
ha nem dicsérlek, te sem dicsérsz,
kérnem kell, hogy a szemembe nézz.
"Karóval jöttél, nem virággal,"
Csatát vívtál a nagyvilággal,
Torzult lelkedre vasvillával
Hánytad a mindennapokat.
Tojássárgát és porcukrot habverővel habosítunk,
kevés olajat és tejet apránként most hozzáadunk.
Sütőporral kevert lisztet a masszára rászitálunk,
így a tészta kész, és ezzel semmiképpen nem hibázunk.
Csodálatos a nyári tengerpart,
a sziklák, mit a sós tenger mart,
fölénk magasodnak.
Nézzük a végtelen kéket,
hol a víz az éggel összeér végleg,
s felhők kavarognak.
Kérdezel, begyűjtöd, gépeled, elküldöd,
keresed, javítod, kezeled, tanulod,
táblázat - csíkokban szemeket kápráztat...
Miért romlik meg a reggel oly hamar,
talán már a hajnal sem friss, bűze orrfacsar,
eltartott kisujjal kortyolsz barna löttyöt,
szívritmuszavar, s lerágott körmöd
jelzi, hogy csődöt
mondtál valahol.
egy lassan telő hét margójára
Unom a hétfőt,
A semmit sem érőt,
Unom a keddet
Talán egy cseppet,
Unom a szerdát,
Mondj néhány pletykát,
Unom a csütörtököt,
Ebből ma nem vonok gyököt...
Ketyeg.
Mint szú a fát, úgy eszi az óra a perceket.
A tikktakkolás pattog a csendben,
Menetelnek a másodpercek katonás rendben,
Idegölő ütemben egy metronóm kattog a fülemben.