Major Tamás
Toronykedvem a föld alatt,
Mint felhőkarcolóalap.
Bár tartanék én jókedvet,
Száz ablak, tükör, emelet.
Sóhajt, fon a pók napokig,
Lelkem fennakad, haldoklik.
Sárfészke lesz a fecskének,
Költözés után emléknek.
Nem is tudom, mit űzünk most,
Hisz nincs tél, nincs, mi fagyott.
Álarc mögött torz a vigyor,
Messze dobjuk, jő a mosoly.
Tekereg a világ vége,
Farkába haraphat végre.
Ördögi kör, ember, viseld,
Afrika, hol géned "iXelt".
Legyen ábránd a mai nap,
Lecsukom a szemem.
Most írok, és nem a holnap
Vezeti a kezem.
Kuglóf és petrencés rúd,
A két dolog, mely megfér.
Ha kövér, hát legyen lúd,
Húsos ujj és nagy tenyér.
Te csak tengődsz, vergődsz, mégis van mosolyod,
Csak jusson eszedbe félelem ködében,
Szegénynek lenni kín, és szánalom percnyi....
Fűszál végén pára csüng reménnyel,
Növekvő harmat még oly nehézzel.
Széttoccsan alant tányéralakra,
Könnyül a fűszál, mutat magasra.
Tengernyi alázat nem sok,
lélek acél burokba vonul.
És ha erre vágtat egy táltos,
szikrázó patája elhalkul,
harang sem kondul.
Szív sem halkul.
Íze, zamata paradicsommal finom,
Sárga színe, rózsaszín közepe; szirom.
És kenyerem sarkán sós mosolyokat vet,
Szelni, falni csak rugós bicskával lehet.