Major Tamás
Boldog vagyok, székről fűzök bakancsot,
Jövőm ragyog, kékről csúsztat narancsot.
Sétára visz napfény, tavaszt ígérve,
Bimbó hisz, a kövér burkát letépve.
Én láttam, bizony, lebukott a nap,
Éjszaka után jön majd a holnap.
Nyikorgó tengelyén fordul a föld,
Nap kél, homályt szemeddel eltöröld.
A kígyó marjon halálra,
Dögkeselyű tépje szívem.
Ha a jóságra vadászva
A sírodhoz el nem viszem!
Nem is loptam, nem is irigyeltem, csak kellett!
Csak suhant, lelkemre ült, és szétterült ott ő,
boldog szerelem szétfolyt énbennem csepegő
mézként: édes jóság, jöttél mindenekfelett.
Mint hideg szél a talajhoz közel,
Mint véső éle, ha küzd a kővel.
Kínoz az emlék "szépségessége",
Nem az élmény fáj, csak messzesége.
Szépen szólj, hogy viruljon az az élet,
Szépen szólj, mint Isten az emberiséghez.
Szépen szólj, hogy sorsodnak fájó igaza,
Szépen szólj, hisz bárkit hibáztatni mihaszna.
Mint pala közt évmilliós lenyomat,
Úgy szorítom öregedő vágyamat.
Mint vasútsínen szétlapított bogár,
Testem már nem, de lelkem lehet sóvár.
Mind letagadnám, mi seb szíveden,
görcsös tudat; van sok közöm hozzá.
Negyvenöt éve úszok hiteden,
hisz az arany szíved tett boldoggá.
Elkaplak, ó, gondolat,
és szavakká kínozlak.
De mégsem; ne légy te szó,
a gondolat nem bántó.
Szabadon írok, kis rímeket lopok,
a vágy, hogy szóljak,
elemi erőt buggyant számra,
élettapasztalatot tolok,
fejem már kopasz, bordáim kiállva.
Kutyát se tarts, sebedet tép minden,
"Folyó ügyeid", nincs ügyvéd szinten.
Minden mindegy, ha a tollad kihullt,
Fogad követi, bőr csontra simult.
Kuncog a szépség, haján zselé,
Majd ha a nap estefelé,
Homályba ejti ősz koponyám,
Szólok én hozzád: most nézzél rám.