Major Tamás
Loptad, vagy Anyád szülte véled?
Nem mindegy: eszed hordozza vagy véred.
És ha könnyed csorog arcodon,
Erőlködés vagy őszinte fájdalom?
A vágy legyen a neved,
Ne félj, ott leszek veled.
Csókot adj, kire mutatok,
Azt ne mondd, hogy nem akarod.
Szólít az élet; alkonyakor bátor,
Mint szél ellen, cövek nélkül a sátor.
Biz` van, ki mosolyt vet "szakadék" szélén,
Ernyőt nem nyitva se korán, se végén.
"Örök" a magány már ebben a korban,
De társat lel, és napra osztja sorban.
A szépség lángja olvaszt most egy percet,
Halvány tüze szívhez szól, bút felejtet.
A jövő, a nagy hálót szövő,
Sok lábú pók ezernyi úttal.
Rázós nyom, kavicsát feltörő;
Kalapácsod barát a múlttal.
Ó, talán nem vagy még elhiszed?
Könnyel kenegeted a szíved.
Bizakodsz a bús jövőben még?
Falod könyörgésed kenyerét?
Csak egy sugarat szeretnék, fénylőt,
Olyat, mit szívhez köthetnék, végsőt.
Majd szólok a napnak, jó?
Ő olyan szép, jóravaló.
fiamról
Ha éhes a lelked az elégségre,
S jóllakatni nem tudod.
Facsaró könnyeid között elégve
Őrlődsz, látva utódod.
Minden sorom buzgón, ahogy tollam fogom,
Tudja betűje, hogy csak a versért rokon.
Ezért hát úgy igyekezik, tülekedik,
Mint menyasszony szoknyája, ha illegetik.
Ki teszi velem látottá a világot?
Megdicsér, ha jó, vagy szidna, ha hibázok.
Ki szól belsőm értékéhez, ó, csak ennyi?
De hisz, ki tudja, mi sok, mi a szemernyi.
Tudtam, hogy engem néz, ma is emlékszem,
Kamasz szívem felordított féltében.
Órák óta lestem apró reménnyel
Ujjaim közül, arcomon tenyérrel.
Titokban alszom egy keveset,
Hogy álmom legyen a bőséggel.
Ott járjak, hol van a szeretet,
Hol lángja nem ég már rőzsével.
Vitorlát bontok, mosollyal telit,
Lassan elringok, hol az élet vár.
Meleg napsugarat lő a zenit,
Ámulva látom, hogy zöldül a táj.
Pergő homokszem, Alföld hímpora,
Böjti szelek csippentő fogsora.
Rügyrejtelem, fagyos tél győzője,
Hóvirág, ki nevének őrzője.
El fogok tévedni, tollam henyél,
Én most biz` másként szólok.
Ez nem sárguló, őszies levél,
Nem a lelkemen foltok.