Major Tamás
Már szólt a köd: írj, hisz szíved csordultig,
A magadba zárt gyász szürkén felordít.
Csak kacagj, mi haszna a búnak.
Keserű íz üldöz?
Dohos íze van a kútnak?
Ne igyál!
Leomlok eléd, sokkoló jelen,
bátorságom annyi,
mint a most kárhoztatott emberen!
Tudás szemernyi-ráncon
táncol és kacagva nevet.
Emlék, emlék, kedves támaszom,
Hozzád nyúlok tiszta álmokon.
Nagy merítést teszek belőled,
Sugárzik a vigasz felőled.
Boldog vagyok, székről fűzök bakancsot,
Jövőm ragyog, kékről csúsztat narancsot.
Sétára visz napfény, tavaszt ígérve,
Bimbó hisz, a kövér burkát letépve.
Én láttam, bizony, lebukott a nap,
Éjszaka után jön majd a holnap.
Nyikorgó tengelyén fordul a föld,
Nap kél, homályt szemeddel eltöröld.
A kígyó marjon halálra,
Dögkeselyű tépje szívem.
Ha a jóságra vadászva
A sírodhoz el nem viszem!
Nem is loptam, nem is irigyeltem, csak kellett!
Csak suhant, lelkemre ült, és szétterült ott ő,
boldog szerelem szétfolyt énbennem csepegő
mézként: édes jóság, jöttél mindenekfelett.
Mint hideg szél a talajhoz közel,
Mint véső éle, ha küzd a kővel.
Kínoz az emlék "szépségessége",
Nem az élmény fáj, csak messzesége.
Szépen szólj, hogy viruljon az az élet,
Szépen szólj, mint Isten az emberiséghez.
Szépen szólj, hogy sorsodnak fájó igaza,
Szépen szólj, hisz bárkit hibáztatni mihaszna.
Mint pala közt évmilliós lenyomat,
Úgy szorítom öregedő vágyamat.
Mint vasútsínen szétlapított bogár,
Testem már nem, de lelkem lehet sóvár.
Mind letagadnám, mi seb szíveden,
görcsös tudat; van sok közöm hozzá.
Negyvenöt éve úszok hiteden,
hisz az arany szíved tett boldoggá.