Major Tamás
Azt hiszem, ma már a szerelem ritka látogató,
Bár korom és élményeim halmaza felróható.
Megkérdeztelek, tagadom kíváncsi énem.
Szívemig ér ellenállhatatlan kacajod,
csak úgy, vagy öröm vagy tán a szikrázó éned?
És mégis a kapu kulcsát kétszer fordítod,
lelked felső gombos, szorítja nyakad ívét.
Jókor csoszogtam lelked küszöbén,
Te még hallod, ha jövök,
kopognom nem kell.
Jó neked, hisz hiszed, hogy szeretnek,
Az érzelem vakká tehet; tudtad?
És van, hogy rajtad nevetnek,
Kiket az élet látáshoz juttat.
Mindent lekaszáltak, irgalom nincs,
vergődő lelkek kiabáltak;
erre ne gyertek, hol szeretet sincs.
Ne a szép völgyet töltsd savas esővel,
lágy vizet hullajts só nélküli könnyekkel...
Én jelem a katica,
Fecske lett a Katika.
Zolika a vakond lett,
Óvónéni szeretet.
Ha létezik igaz szeretet,
Pedig lőn, nélküle nincs világ.
Anyám, csókolom a kezedet,
Szeretlek, mint napfényt a virág.
Maró gúny, tégy sebet rajtam,
ingem elől nyitva hagytam.
De ha érmet szúrsz mellemre,
ne ingemre tégy - bőrömre.
Morbiditás
Álmokat lehel a sóhaj,
Múlt oszlopai takarnak.
Megőrülök én már, ó, jaj,
Bezárva, láncon tartanak.
Ő ártatlan volt, mint rigó a szőlőfürtömön,
Emlékszem, szeme villant, és szökkenve elköszönt.
Lenge ruhája, lábából csak villantott egyet,
Ő volt, ki az örök hűségre váltott két jegyet.