Major Tamás
Ki teszi velem látottá a világot?
Megdicsér, ha jó, vagy szidna, ha hibázok.
Ki szól belsőm értékéhez, ó, csak ennyi?
De hisz, ki tudja, mi sok, mi a szemernyi.
Tudtam, hogy engem néz, ma is emlékszem,
Kamasz szívem felordított féltében.
Órák óta lestem apró reménnyel
Ujjaim közül, arcomon tenyérrel.
Titokban alszom egy keveset,
Hogy álmom legyen a bőséggel.
Ott járjak, hol van a szeretet,
Hol lángja nem ég már rőzsével.
Vitorlát bontok, mosollyal telit,
Lassan elringok, hol az élet vár.
Meleg napsugarat lő a zenit,
Ámulva látom, hogy zöldül a táj.
Pergő homokszem, Alföld hímpora,
Böjti szelek csippentő fogsora.
Rügyrejtelem, fagyos tél győzője,
Hóvirág, ki nevének őrzője.
El fogok tévedni, tollam henyél,
Én most biz` másként szólok.
Ez nem sárguló, őszies levél,
Nem a lelkemen foltok.
Befelé sírok, Ti kedves lányok, szoknyák,
Ragyog a világ, Nők sugara vakít szét!
Tudod, szárnyalni akar a vers,
Mint az a rozsdás kötelű lift.
A lélekszépség jó, ha keres
Egy boldog, nyugvó ágyat megint.
Hanyag lett világom,
Álom nélküli!
Szólok Nektek...
Távoli lelkek...
Nincs jó lovas, ki megüli.
Csoki legyen, Kicsim, vagy virág,
Csak szólj, lehet az egész világ.
Húzom a mellkasom cipzárját,
Piros "dobogómat" csodálnád.
Tőserdő
Méltó buzgalom övezi csónakom,
Lapátom ütemre fröccsen hajnalon.
Utánam fodrozódó csillám-hullám,
Nyugalom lent a mélység, hogyne tudnám.
Mondd nekem, ne csak másnak szólj,
Higgyek vagy sírjak, Te dalolj.
Jó lennék ott, ha tudnám,
Falon árnyék, bús délután.
Vándor lelkem terelgetem,
Eldugom, ha szégyenkezem.
Sorsom őt már megsebezte,
Ne hidd el, hogy kiheverte.
Suhanó a lélek, fátyol a ruhája,
Emberarcok néznek sóváran utána.
A gyászgödör fala sima emlék nekem,
Homlokomon kezdi a keresztet kezem.
Vagyok szolgája a létnek; térdem is,
Már köszönet kevés, szívem érzi is.
Lángok lobognak, melegük alig már,
Fényük halvány, erősebb a holdsugár.