Major Tamás
Holdudvara vagyok önmagamnak,
Kor hangokat kölcsönöz testemnek.
Szebb gondolataim elakadnak,
És gyermekkezek szépet festenek.
Tudom, mit mosolyod hordoz.
Mögötte látom a lelkem borzongását.
Sikoltani tudnék boldog
Tudattal égetve a szerelemgyertyát.
Mintha ajándékot osztana fentről,
Kegyes sugara, ha szóhoz juthat,
Narancsos színnel borítja az erdőt,
És az őszi bogár körbefuthat.
Na, most lehet írni egy keveset.
Elűztem az őszi legyet, a pillanaton nevetek.
A szépség mulandó, csúnyasága; idő,
Szerelem mosoly volt, ráncod lassan kinő.
Az élet gyorsvonat, még le sem ugorhatsz,
Az akkori élmény ma már csak bűntudat.
Kedves legyél, arra vágyom,
Mindig az vagy, mért hiánylom?
Űz a farkas, sohasem bánt,
Eléfekszem bárány gyanánt.
Már szólt a köd: írj, hisz szíved csordultig,
A magadba zárt gyász szürkén felordít.
Csak kacagj, mi haszna a búnak.
Keserű íz üldöz?
Dohos íze van a kútnak?
Ne igyál!
Leomlok eléd, sokkoló jelen,
bátorságom annyi,
mint a most kárhoztatott emberen!
Tudás szemernyi-ráncon
táncol és kacagva nevet.
Emlék, emlék, kedves támaszom,
Hozzád nyúlok tiszta álmokon.
Nagy merítést teszek belőled,
Sugárzik a vigasz felőled.
Boldog vagyok, székről fűzök bakancsot,
Jövőm ragyog, kékről csúsztat narancsot.
Sétára visz napfény, tavaszt ígérve,
Bimbó hisz, a kövér burkát letépve.
Én láttam, bizony, lebukott a nap,
Éjszaka után jön majd a holnap.
Nyikorgó tengelyén fordul a föld,
Nap kél, homályt szemeddel eltöröld.