Magyar Anita
"Beteg vagyok, nagyon beteg,
Én Istenem, légy igazságos,
S úgy áldj meg, ahogy szenvedek."
Szirmait bontja a nappal,
sré` úton követi az éj,
angyalarcú gyermek
tollpárnába aludni tér.
Ne gondold, hogy a szív beteg,
csak mert szaporán ver!
Szerelmet ringató fészek,
életünk akusztikája.
Egyedül mentél,
az égen egy csillag lettél,
nem dobog már szíved többé,
de szívünkben őrzünk örökké.
Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
a parányi ablakkeret mögött.
Összekócolódott a világ,
törött fogú fésűje
nem bont csomót rajta.
Kesze-kusza minden.
Telt ajkaddal csókol az est,
Hold fényénél kering a vágy,
forró lehelet simogat, mint
könnyed szél virágok bimbóját.
Hová lesz álmokból a gondolat?
Könyvből betűk hullanak,
eltűnnek, mint erdő fáiról a levelek,
mikor őszi szelek játszanak.
Hallgattam nagyapám,
csak hallgattam.
Fülem rezzent háborús élményein,
szilaj testek hogy hulltak a porba,
szakította szívüket a fájdalom.
Lent a földön búzakalász tábla,
Ott áll apa, anya és leánya
Kézen fogva nézve az égre,
Szemükben a tisztaság reménye.
Nézd csak a fákat!
Eltakarja a tájat,
bokrok alatt lapuló
selyemszirmú rózsákat.
Sír a paraszt, feldúlták kertjét,
vandálok portyáztak ott,
ez jelentette megélhetését,
termése hűlt helyet hagyott.