Magyar Anita
Mert úgy szeretlek téged, mint` vak lennék,
szívem füstölgő, leledző homálya
árnyékot vet lelked gömbölyded keblén,
szerelmet sóhajtó, néma fohásza.
Amikor édes csókodra gondolok,
Ajkam sarkában mosoly sompolyog,
Vándorútra térnek a sűrű szálak,
Fejemben szövik az eltitkolt vágyat.
Hamvadó szívednek kertjében állok,
tükörképedben látom az őszülő,
ráncokat húzó, néma idősávot,
fékezhetetlen szárnyon elröpülő.
Nem tudom, hogy kívánom-e még csókod,
kóbor szálakon cikázó, vakmerő,
édes gondolat - mind fejembe szórod,
légy hozzám néha galád és megvető.
Némán szeretlek - olyan vagy nekem,
mint nyári zápor fűszere a földnek,
azt kívánom, hogy borsosabb legyen,
attól hullajtsak ajkaidra könnyet.
Oldozd ki köpenyem zsinórjait,
vesd a Föld pörgő centrumába,
- araszoljon minden centimétere -
összehúzva gyötrő borzalmait.
A Föld járhatatlan útjai előtt állok,
nem beszélek, nem mozdulok,
csak némán, lehunyt szemmel várok.
Minden álmodban legyen nyugalom, béke,
árassza el lelked a tisztaság hófehér fénye,
a szeretet karjában nézz fel a zafír égre,
legyen minden gondolatod életed reménye.
Hiányzik a víz a szunnyadó körtefának,
szomjazón néz reám szomorú termése,
ágait mélyre húzza a kesergő bánat,
a szeles vihar is megtörte, megtépte.
Görcsöt bont az igyekvő hurrikán,
mely galád harcokból vert várakat,
a lélek és szürkület veti ágyadat
hasított rögök szorgalmán.
Hol jársz, Idő?
Talpam tonnányi földet taposott,
több évszak vetkőzött s öltözött.
Érintésed halk szava szívemnek,
könnyeid tisztára mossák
a bennem kavargó mély érzéseket.
Ölelj! Szoríts! Ne engedj el!
Nem akarok mást, mint
Anyám karjaiban olvadni el.
A szemem legyen a te szemed,
lásson azúr tengert és zafír eget,
a kezem legyen a te kezed,
fogjon reményt adó, tiszta lelkeket.