Magyar Anita
Szegről-végről a rokonom vagy,
testvérem lányának az ura,
de fura, neki van egy huga
és annak is egy ura.
Egymásba folytak
a nappalok s éjszakák,
ölelő karjaidban aludtam el,
mosolyod melengette szívem.
Elhaló fényében a világ,
negyedére csökkent az egész.
Hangokat hallani ostobán,
csak mélabús foszlány
- korodnak múltja ül tétován -
számvetett napjaid,
papírok halmazán olvasod,
mi volt, mi van s mi lesz talán.
Zsóka és Viktor évek óta egy idilli páros,
olykor egyik-másik házsártos,
de ez náluk már nem gázos,
mert kapcsolatukra az ilyesféle nem káros.
Őszbe hajlik a nyár,
rezgő levelei hullnak a fáknak,
nem világít a vörös napsugár,
szitáló esőcseppek szállnak.
Kutyák lábnyomai
csapják a szürkeséget
- szekrény reccsenése -
keresik a csőcseléket.
"Beteg vagyok, nagyon beteg,
Én Istenem, légy igazságos,
S úgy áldj meg, ahogy szenvedek."
Szirmait bontja a nappal,
sré` úton követi az éj,
angyalarcú gyermek
tollpárnába aludni tér.
Ne gondold, hogy a szív beteg,
csak mert szaporán ver!
Szerelmet ringató fészek,
életünk akusztikája.
Egyedül mentél,
az égen egy csillag lettél,
nem dobog már szíved többé,
de szívünkben őrzünk örökké.
Harang csendül,
mély sóhajok úsznak a ködben,
szénkoporsó függönye libben
a parányi ablakkeret mögött.