Mácsik Liza
Ha csak egyszer érezhetném csókjaidat,
Tennék róla, hogy elfelejthesd gondjaidat.
Szemeid ragyogása fény az éjszakában,
Akárcsak megnyugvó hang a némaságban.
Ajkaid mosolya bárkit felvidít,
Kapcsolati hullámvölgyeket könnyen elsimít.
Márciusi éjjelen a hold fénye ragyog,
Eközben egy árva lány az erdőben vacog.
Nem tudja már, bánatában mihez kezdjen,
Menedéket keressen vagy virágokat szedjen?
Csak szólok, nekem te vagy az élet,
Apró világomban a legfontosabb részlet.
Te, ki oly sokat adott és oly sokat elvett,
Ki a mélybe taszított, onnan pedig felvett.
Mintha tegnap lett volna, mikor
Ajkadra kiült az a bizonyos vigyor.
De lám, múlik már az idő,
Az élet sodrása boldogságot vivő.
Minden lépésed figyelem,
E terhet magamon cipelem.
És te erről mit sem tudhatsz,
De általam el nem futhatsz.
Mikor legelőször termettél előttem,
Legmélyebb érzéseimet mellőztem.
Nem ismertem fel szívem vágyait,
Gyomromban pillangók százait.