M. Laurens
Az igazság néha fáj!
Két majom egy szép napos délután
egymást bolházgatták odafenn a fán...
- Állj!... Állj!...
Mondjuk ez így túl profán...
kezdjük inkább elölről és újra tán:
Tehát!
ELÉGIA A HASZTALAN SZARKAZMUSRÓL
Csámcsogni való cinikusoknak
Csalódtam maró gúnyod hatalmában
mert kukacot találtam savanyú almádban
hiába utáltattam meg magam mindenki mással
jött egy görény ki vigasztalni sem átall
Egyszer csak születünk
Lesz lábunk s két kezünk
Sírunk és ordítunk
Hogy tudják itt vagyunk
Hopp...
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Mondd meg hát, mit is építettél,
Ha nem maradt belőle sem kő, sem tégla.
Hasztalan leírt szavaidnak
Volt-e némi: maradandó hozadéka?
Mosoly Karácsonyra
Romos istálló és szúrágta jászol,
Oly régen volt már igazi karácsony.
S régen volt, mikor a három királyok
Ragyogó arccal betértek hozzátok.
Vagyok a költészet kivert kutyája,
Ki hiába vonyít, vagy morogva küzd,
Kinek hasztalanul csahol pofája,
Fenn kutyába sem veszik, csak a tetűk.
Ó, Teremtőm, mit vétettem,
hogy kezed vetted rólam?
Most itt állok elveszetten,
hitem rendült a szóban.
Itt ülünk a semmi elhagyott szegletén,
ketten ülünk szótlanul, némán te meg én.
Te bennem hallgatsz oly mélyen eltemetve,
emlékként nézek két tiszta kék szemedbe.
A költő ült, tollába száradt a tinta,
mi benne volt, már régen kiírta,
s most üres fejjel s tollal bambul,
hunyorog, s arcán mosoly lanyhul,
szerelmét száz éve, hogy feledte:
most sajgó derékfájás van helyette...
Cimbora, úgy néz ki, vesztettél.
Ahogyan az a Nagykönyvben áll.
Hulládon dögevő rágódik,
s éhes varjaknak is hagy talán.
EGY MEG NEM ÉRTETT KÖLTŐ VERSE
kín-vers-paródia mazochistáknak
A dögletes lét fojtogat
az egyedi eredetiségem...
Ugyan hová lett a fákról
a temérdek zöld levél?
S hová lesz majd susogásuk,
ha mindegyikük földet ér?
A tollat s a papírt szemétre vetem végre,
a tudást felcserélem: nagy-bölcs ürességre.
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.