M. Laurens
Azt mondtad egykoron: én vagyok a csúcs.
Elérhetetlen, mi megmászásra vár.
Most ajtó van közöttünk, és rajta zár,
Elveszett mára már a mennyei kulcs.
A sok hasztalan talpnyalónak,
Hízelgő, törtető, túlbuzgónak
Bársonyszék jutott...
[Repríz]
Hát ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Napok végén testetlen kullogva
Vonulnak el kis lakom előtt.
Színtelen, arctalan bandukolnak,
S nem láthatnak a redőny mögött.
Karom gyenge, lábam roskatag s fáradt,
a mosoly is már régen arcomra száradt,
s vagyok immáron önmagam árnyéka...
A gyűlölet földjén élek én,
Hol harag és irigység az úr,
Hol ember embernek farkasa,
És másokat a mocsokba gyúr.
Vár rád az erdő,
toporog a suhogás,
csücsül a szellő,
a napfény is likat ás.
A takarító ma is jön. Savanyú,
Közömbös szürke arccal ránk vigyorog.
Hemzseg az utca, a vének rohangálnak,
a fiatalok szerint csak egy helyben járnak.
Én is állva rohangálok, várok a soromra,
mert...
a patikus jó ember, sohasem goromba.
a velünk élő nyomor
A sorsunkat fillérekért eladták,
Bundájából is kilopták a medvét,
A humánumot röhögve gúnyolták,
Így vették el végleg teremtőnk kedvét.
Drága gyermekem, ha azt kérded apádtól,
Hogy örökül rád majdan mit is hagy,
Csak azt írhatnám a végrendeletemben:
Ne éld át nyomorult álmaimat.
Megnyitott a karantén,
Benne a sok karantrém,
Ki karon fogva fűvel-fával,
Pofán röhög fogsorával.
Mások voltunk egykor mindannyian
Kis hal voltam egykor,
amolyan csepp kis ebi,
de eljárt felettem a kor,
s most ülepem két láb fedi.
Oly nagyszerű felhők fölött szállni,
S ábrándjaim angyalává válni.
Hogy viseljem e nagy angyalságot,
E hatalmas, égi szabadságot?
Én:
Hogy van maga bennem?
Már rég ültünk le így ketten,
Már épphogy majdnem elfeledtem.