M. Laurens
Senki Tóni gúnydala
Ó, Múzsám, ki összetörted szép, fitos orrod,
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
belém verted tehetségem, mikor ütlegeltél.
Egy díva emlékei
Mondd, hová tűntek lelkemből a vágyak?
A hajnalra gyűrt lepedőjű ágyak,
Az ölelés, a sok-sok szerelmes szó,
A réges-rég feledett tavalyi hó.
Ahogyan ti írtok. (POET-paródia/Patchwork)
ahogy a mosolyom a fejemen hordom
lehajthatatlan
ahogy rohanva gyökerezek beléd
tagbaszakadtan
úgy szaporodik rajtam a lobogni való
kotló csönd alatt ölelkezésnyi
koponyán karistoló
hopp...
Lám, mennyire levertté is tesz
egy ilyen bús, ködös téli nap.
Falak, az irtóztató falak.
Megvédenek vagy rád omlanak.
Körbevesznek immár népeket,
S tövükben elárvult kéreget.
A hatalom tükre hazug és görbe,
S rákacsint minden becstelen ökörre.
A hízelkedést mind odabent tartja,
A sok talpnyaló meg: tisztára nyalja.
Osztják az észt itt lenn hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg: két majom játssza az eszét.
Azt mondtad egykoron: én vagyok a csúcs.
Elérhetetlen, mi megmászásra vár.
Most ajtó van közöttünk, és rajta zár,
Elveszett mára már a mennyei kulcs.
A sok hasztalan talpnyalónak,
Hízelgő, törtető, túlbuzgónak
Bársonyszék jutott...
[Repríz]
Hát ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Napok végén testetlen kullogva
Vonulnak el kis lakom előtt.
Színtelen, arctalan bandukolnak,
S nem láthatnak a redőny mögött.
Karom gyenge, lábam roskatag s fáradt,
a mosoly is már régen arcomra száradt,
s vagyok immáron önmagam árnyéka...
A gyűlölet földjén élek én,
Hol harag és irigység az úr,
Hol ember embernek farkasa,
És másokat a mocsokba gyúr.
Vár rád az erdő,
toporog a suhogás,
csücsül a szellő,
a napfény is likat ás.