M. Laurens
A takarító ma is jön. Savanyú,
Közömbös, szürke arccal ránk vigyorog.
Hemzseg az utca, a vének rohangálnak,
a fiatalok szerint csak egy helyben járnak.
Én is állva rohangálok, várok a soromra,
mert...
a patikus jó ember, sohasem goromba.
a velünk élő nyomor
A sorsunkat fillérekért eladták,
Bundájából is kilopták a medvét,
A humánumot röhögve gúnyolták,
Így vették el végleg teremtőnk kedvét.
Drága gyermekem, ha azt kérded apádtól,
Hogy örökül rád majdan mit is hagy,
Csak azt írhatnám a végrendeletemben:
Ne éld át nyomorult álmaimat.
Megnyitott a karantén,
Benne a sok karantrém,
Ki karon fogva fűvel-fával,
Pofán röhög fogsorával.
Mások voltunk egykor mindannyian
Kis hal voltam egykor,
amolyan csepp kis ebi,
de eljárt felettem a kor,
s most ülepem két láb fedi.
Oly nagyszerű felhők fölött szállni,
S ábrándjaim angyalává válni.
Hogy viseljem e nagy angyalságot,
E hatalmas, égi szabadságot?
Én:
Hogy van maga bennem?
Már rég ültünk le így ketten,
Már épphogy majdnem elfeledtem.
Csak kacat voltam teremtőm kezében,
Néhanap babrált rajtam, javítgatott,
Kis fényt keresett bennem a setétben,
Aztán mégis feladta és eldobott.
Hajad már nem hull szemedbe,
Ha a kor előtt meghajolsz,
Egy boncnok lesi, mozdulsz-e,
Rá se ránts, ha már csomagolsz.
magamból ollózva
Óh, Uram!
Ugattam sokat és sokszor,
s míg volt pár fogam,
haraptam is olykor.
Egyik szatyrában csirke farja,
Másikban csak lyuk, de semmi sajt,
Így láthatod a kisnyugdíjast,
Így osztja be azt a pár garast,
Mi másoknak két napig se tart.
Emlékszem - mintha csak tegnap lett volna,
Az égen sütött a szeptemberi Nap:
S lent a kavicson egy megfáradt öreg
Sétált a fák hulló levele alatt.